Tévedések túrája

   Úgy terveztem, hogy szülinapomra megajándékozom magam egy jó kis túrával. Ahogy nézegettem az időjárás előrejelzést, nem volt túl biztató hétvégére. Mára bezzeg verőfényes napsütést ígért. Már akkor átsuhant rajtam, hogy akár ma is mehetnék.

  Aztán nagyon rossz éjszakám volt, alig aludtam. Éreztem reggel, hogy képtelen leszek magamat összekaparni edzésig. Írtam a tanárnőnek, hogy nem megyek, és kicsit visszarogytam. Aztán fölhúztam a rolót, és szemtelenül sütött be a napocska. Provokált!

  Még mindig zombi üzemmódban, de elkezdtem készülődni kiránduláshoz. Közben fölsejlett bennem, hogy nem vagyok normális, ilyen kialvatlanul nem ildomos autóba ülni. Ráadásul tök késő van. Takarítani kéne. Na ez adta meg az utolsó lökést: túrázni megyek! 😀

  Elkóvályogtam a boltba, és elindultam. A sztrádán dugó is volt, így negyed 12-kor sikerült megérkezni Visegrádra. Mai tervem ugyanis a Spartacus ösvény volt. Rég jártam itt, de úgy emlékeztem, nagyon szép és nem is hosszú. Na, félig jól emlékeztem, tényleg gyönyörű.

  A zöld jelzésen indultam el. Még a városban egy kereszteződéshez értem, jelzés sehol. Én nem tudom, milyen ihlet hatására festik, de többször jártam úgy, hogy megyek egy tök egyenes ösvényen, jobbra szakadék, balra sziklafal, tehát elég kevés esély van az életben maradásra, ha letérek. Na ott 3 méterenként neonfényű jelzések villognak. Aztán elérek egy kereszteződéshez, ahol megszűnik a jel. Vagy, ami még jobb, a kereszteződés közepén álló fára festik fel, te meg eldöntheted, hogy jobbról vagy balról kerülöd meg (elvégre szabad akarat van). 

  Elővettem a térképet, és úgy értékeltem, itt balra folytatódik az út. De nem. Visszafordultam, és a másik úton úgy 20 méterre borostyánok szelíd takarásában ott szerénykedett a jelzés. Nem baj, Ivett, amilyen nehezen indul, olyan vidám lesz a folytatás...Tulajdonképpen tényleg sokat röhögtem magamon. 

  Az út eleje elég meredek volt. Az a klassz a változókori túrázásban, hogy mindenki azt hiszi, kemény vagy és bírod a hideget. Valójában csatak izzadás és hidegrázás között próbálsz balanszolni (amúgy esélytelenül). Én elég hamar eljutottam a rövidujjú pólóig, és büszkén állíthatom, rajtam kívül mindenki normálisan fel volt öltözve, csak én toltam így a túra első felét. 

  Már kezdtem belelazulni, amikor a jelzés jobbra mutatott. Engedelmesen jobbra fordultam. Öt perc után kezdtem gyanakodni. elővettem a térképet, és most sikerült értelmeznem. Valójában én most egy kilátó felé tartok. Erre nem is emlékeztem, de nagyon megörültem a tévedésemnek. Megint jött egy kereszteződés, de mivel itt végig nem volt jelzés, nem zaklattam fel magam, balra fordultam. Jobbra kellett volna. Kezdett fura statisztikám lenni. Az volt a szerencsém, hogy jobbra pillantva kicsit mögöttem ott volt a kilátó. Csak sűrű növényzet és egy kerítés választott el. Mi az nekem!

  Ha én igazán akarok valamit, elérem! Nyalogattam a vért az alkaromról (néhány tüske megtépett és hiszek a természetes fertőtlenítésben), úgy értem a kilátóhoz. A feljáró deszkákkal le volt zárva, a kiírás szerint műszaki okok miatt. Hm. Felneveltem egy gyereket, egyedül vagyok itt, és mindjárt 50 leszek. Mikor csináljak valami hülyeséget, ha nem most?  Szóval sikkesen átmásztam és nagyon, de tényleg nagyon óvatosan elindultam felfelé. Egy lépcső se szakadt be alattam, már kezdtem mérgelődni, hogy ok nélkül tartottak volna távol a gyönyörű kilátástól. Aztán fölértem. Jól van, az nem volt biztonságos. Épp ezért csak néhány képet készítettem, és már el is indultam lefele. 

  És én olyan boldog voltam! Felelősségteljes anyaként hosszú évekig nagyon vigyáztam magamra, és már el is felejtettem a kaland ízét. Jó volt rossznak lenni 😃 Visszaérve még egyszer megnéztem a jelzést, hogy érthettem félre. Hát úgy, hogy a keresztút után az zöld utacska jobbra kanyarodott. Nem is lehetett másfele menni. Nem zaklattam fel magam, mert ennek a kitérőnek nagyon örültem. 

  Gyönyörű volt a táj, kilométerek teltek el újabb eltévedés nélkül, flow-ban voltam. Az az apró részlet azért bekúszott a tudatomba, hogy mindjárt 1 óra, és még félúton se vagyok Pilisszentlászlóig. Annyira azért megy a matek, hogy emberi időben nemigen érek vissza Visegrádra. Nem baj, majd buszra szállok vagy nem is, stoppolok! Az izgisebb! (Pandora szelencéje felnyílt...) Egy gyönyörű kilátóhelyen összefutottam a gombászó hölgyekkel. Nagyon aranyosak voltak, ők az ellenkező irányból jöttek, egyikük azt mondta, már csak 4km Szentlászló. Újra számoltam: akár meg is lehet oda-vissza. (Nem.)

  Föllelkesülve folytattam utamat. Azért már kezdtem fáradni, úgy döntöttem, ha beérek a faluba, engedélyezek egy hosszabb szusszanást magamnak. Megláttam a templomot. Felderültem, kirándulós tapasztalatom ugyanis, hogy minden faluban a templom szomszédságában van egy vendéglátó egység, amit a helyiek bájos közvetlenséggel kocsmának hívnak. A jelzés másfele vitt, és most egy lépést se akartam fölöslegesen tenni. Nem volt gond, a térkép az útvonal mentén is jelzett kajás-piás helyet. 

  Odaérve azért bekukucskáltam: nem röpködtek székek, nem ordibált senki, hát beóvatoskodtam magam. Bent rutinos harcosként gyorsan fölmértem a terepet. Jobbra két klasszikus kocsmatöltelék, valószínűleg felállni se könnyű nekik, nem ellenfelek. A pultnál két jól öltözött férfi, a csaposnő elfogadható mértékben rideg. Jó lesz. Kértem rostos narancslét és egy cappuccinót. Kaptam almalevet és kávét. Leültem, és kicsit belehallgattam a beszélgetésbe: "...cigi volt a szájában, úgy verekedett...gerillaharcos tanította..." Na ilyet nem hallasz unalmas városi cukrászdában! Ezért el kell jönni a hegyekbe.

  Feltöltődve visszaindultam a piros jelzésen. Ekkor volt háromnegyed három. Nem baj, fél ötkor megy le a nap, ha belehúzok, az út nagy részét még világosban teszem meg. Egyrészt 16:05-kor van napnyugta, másrészt sokat segített volna, ha nem teszek újabb 1,5km-es kitérőt rossz irányba. Akkor már röhögtem magamon. Ha direkt csinálom, se tudok ennyiszer eltévedni!

  Amúgy ez az út is meseszép volt, meg is fogadtam, hogy visszajövök világosban. Mert kezdett finoman szürkülni. Egy patak mentén haladtam, nagyon romantikus volt. Aztán át kellett kelni. Úgy az ötödik átkelésnél azért eszembe jutott, hogy szeretnék még nagyjából világosban túljutni ezen a szakaszon. Sikerült! 

  Kiértem egy szélesebb útra. Parkolt egy autó. Itt azért átfutott rajtam, hogy talán elvihetne Visegrádra, már csak vonszoltam magam, és erősen sötétedett. Nem ült benne senki. Ilyen az én szerencsém. Aztán jobbra tekintve láttam, hogy egy férfi a forrásnál serényen töltögeti a flakonokat. Arra gondoltam, a sorsra bízom: ha még az autóúton leszek, és felajánlja, hogy elvisz, királynői méltósággal beülök mellé. Egy tündérmesében így kellett volna történnie: jön a hős lovag sok lóerős autóján, gyönyörű fogain megcsillan a lemenő nap fénye, ahogy felajánlja szolgálatát. 

  De ez az én életem: ahogy elhajtott mellettem, kicsit lassított, kinézett egy mogorva férfi, aztán unottan visszafordította fejét és elhúzott. Pár pillanatra felvillant, mennyire lenne szánalmas, ha ugrándozva integetnék és kiabálnék, hogy álljon meg. De azért se! Királynői méltósággal tovább vonaglottam. Aztán megnyugtattam magam: szintén magamból kiindulva valószínűleg pszichopata, én ezeket vonzom, rendesen jó, hogy megmenekültem tőle. 

  Közben beesteledett. Jobbra fényeket láttam: köszönöm, Istenem, máris visszaértem! És megint csak nem. Egy újabb vendéglátó egység díszkivilágítása csapott be. Balra még éppen kivehetően ott mosolygott a zöld kereszt, ami visszavisz a zöld jelzésre. Azt szebbnek ítéltem, mégse betonút (nem zavartattam magam a ténytől, hogy sötétben tökmindegy). És lekanyarodtam. Lepkék támadtak a telcsim fényére, de már tudtam, hogy közel járok. 

  Ahol szélesebb lett az út, lekapcsoltam a lámpát. Aztán lövés dörrent. És utána meghallottam a vadászok hangját. Reflexből visszakapcsoltam a világítást: csak rájönnek, hogy nem zseblámpás őzike vagyok! Azért nem éreztem tökéletes biztonságban magam, megszaporítottam a lépteimet, és elkezdtem mantrázni. 

  És beértem Visegrádra. Na, az még gyönyörű volt az esti fényekben! Már nem is a lábaim, hanem az akaraterőm vitt tovább, de minden percét élveztem. 

  Ennél jobb ajándékot nem is adhattam volna magamnak 😊