Traumán túl-új élet

 2007. július 22-én a késő délutáni órákban a férjem hazaért az anyjával való találkozás után. Először a konyhában üvöltözött velem, mindennek elhordott, és közölte, hogy irigylem a csodálatos kapcsolatát az anyjával. Bementem a 9 és fél hónapos kisfiunkhoz, aki a földön játszott. Én előtte álltam meg, a férjem levetette magát a túloldali fotelba, onnan folytatta a szidalmazásomat. A konfliktus forrása az volt, hogy a mama szerint én szándékosan éheztetem a fiunkat. Amikor rám parancsolt, hogy adjak enni a gyereknek, rá néztem, és akkor már én is kiabáltam: "Nézz már rá Petire! Ha szerinted és anyád szerint ez a gyerek sovány, akkor nektek van szükségetek pszichológusra!" (Előzmény: a kisfiam születése után minden esetben, ha vitánk volt, megkaptam, hogy gyermekágyi depresszióm van, és pszichológushoz kell mennem.) Ahogy kimondtam ezeket a szavakat, fölpattant a fotelből, a bal csuklómnál fogva lerántott a kanapéra, rám térdelt, és elkezdett fojtogatni. Aztán az arcomba üvöltötte: "Meg foglak ölni, ha még egyszer bántod az anyámat!" Én sokkot kaptam, nem is védekeztem. A kisfiam elkezdett hangosan sírni, ekkor leszállt rólam, fölkapta Petit, és üvöltötte, hogy soha többet nem érhetek a fiamhoz. Pár perc elteltével letette, és nem akadályozta meg, hogy fölvegyem a zokogó kisfiamat. Visszaült a fotelba, és onnan mondta sötét arckifejezéssel: "Ha megpróbálsz elválni, akkor van csak igazán okod félni!" Aznap éjjel bevittem egy kést az ágyba és egy percet sem aludtam. Ő a földön aludt, mondván, hogy undorodik tőlem.  Másnap betettem a kisfiamat a babakocsiba, elmentem egy ügyvédhez, és beindítottam a válást. 

  2023. november 29-én munka után beszaladtam a Sparba vásárolni. A pénztárnál belefutottam a volt férjembe és a barátnőjébe. (A fiam egy éve átköltözött az apjához, azóta kifordult magából, velem minősíthetetlenül viselkedett, amikor ennek határt szabtam, megszakította velem a kapcsolatot. Közben elkezdett cigizni, ordenáré módon beszél, a gimiben egyre több gond van vele, most már drasztikusan romlik a tanulmányi eredménye is. Elszántam magam egy utolsó harcra érte, és kedden (nov.28-án) írtam egy emailt az apjának, emlékeztetve, hogy most ő felelős a fiunkért. Nem reagált. Aznap este a fiam írt egy borzalmas, gyűlölködő üzenetet, amibe bele szőtte, hogy nagyon nehéz az iskola.)  Először csak köszöntünk egymásnak, aztán a volt férjem közelebb lépett és rám förmedt:

-Beszélnünk kell!

-Nem kell.

Ekkor még közelebb lépett, és fenyegetően megállt 20 centire az arcomtól.

-Nem normális, amit csinálsz! Peti nem olvasta az emailt, úgy írt neked. Ő nem hazudik!

-Peti nem hazudik, de te igen.

-Miről beszélsz?!!! 

Ekkor már a pénztárosnő pislogott erősen, gondolom, latolgatta, meddig fajul a balhé, szóljon-e a biztonsági őrnek.

-Mindig is hazudoztál, most is azt teszed.

Dühödten visszalépett a barátnője mellé, de nem állt le.

-Na jó, ebből elég! Neked pszichológusra van szükséged! Menj el pszichológushoz!

-Már ezt a szövegedet is jól ismerem.

Felhorkant, odahajolt a barátnőjéhez, aztán kiviharzott a boltból. A nő végig kerülte a pillantásomat, gyorsan fizetett, és utána ment.

  16 hosszú év. A rettegésnek és szorongásnak olyan mélységei, amiről addig fogalmam sem volt (pedig az anyám is pszichopata). A bántalmazás után évekig nem mertem a támadóm szemébe nézni, lesütött szemmel hallgattam végig a mocskolódását, amikor jött a fiunkért. Ha megszólalt, ledermedtem. Ha megláttam az autóját a városban, remegni kezdtem. Olyan voltam, mint egy űzött vad.  Még tavaly is, amikor az a nevetséges megbeszélés volt Peti költözése kapcsán, csak hallgattam undorodva a fennhéjázó baromságait. Közben azért sokat gyógyultam, tudatosan és ösztönösen is kerestem az utakat, hogy a testem és a lelkem újra egyesüljön.

  És tegnap a boltban végig a szemébe néztem! Higgadt és határozott maradtam. Megtörtént a csoda: belül sem féltem!  Meggyógyultam.

  Kérlek, ne sírjatok! Ünnepeljetek velem! Vége van.