Ivett karácsonyfát állít

  Nem gondoltam volna, hogy bármikor egy egész blogbejegyzést szentelek ennek az egyébként egyszerű és gyors műveletnek.

 Nekem azért különösen az, mert rutinosan a kastély kertészetében veszem meg a fát, egyrészt gyönyörű és tartós, másrészt a fiúk befaragják. A régi gárdát nagyon szerettem, mindig segítőkészek és kedvesek voltak, de elindult egy váltás. Tavaly az ott dolgozó férfi nagyon nem örült a kérésemnek, egyértelműen jelezte, hogy ez nem az ő feladata. Valóban nem az, három perces szívesség egy törzsvásárlónak. 

 Enyhénél is halványabb lelkesedéssel nekilátott. A huncut fa pedig mintha az ő bosszantására csinálná,  egyre ferdébben állt a tartóban. Ekkor már egy kisebb gyűrű alakult ki a dolgozói hölgygárdából, és röpködtek a tanácsok: "Ne onnan vegyél el, a másik oldalról!" Minden férfi álma, hogy nők mondják meg neki, hogyan végezzen el egy férfimunkát (hozzáteszem, a csajoknak volt igazuk). Szerintem ekkor már csendesen gyűlölt engem is, meg a fát is. De becsülettel befaragta, sőt, még az autóhoz is elvitte és berakta szépen. 

 Idén félve indultam a fáért, de igyekeztem pozitívra hangolni magam. Ma biztos olyan lesz ott, aki örömmel segít. Bementem szólni, az eladó lány vidáman csicseregte: "Keresd Lalit! Tudod, tavaly is ő faragta be neked." Na most van végem! Elővettem a legbájosabb mosolyomat és félszegen odasomfordáltam Lalihoz. Köszöntem és mondtam, hogy a fáért jöttem. "És miben segíthetek?" A kérdésben megint ott rezgett a válasz, hogy szerinte semmiben, de elszántan magam elé vettem a tartót, és kitartó kedvességgel billegtetve kértem, hogy faragja bele a fát. Idegesen kérdezte, hol a fa. "Ahova rakták"-feleltem kicsit hökkenten. Nem nekem kéne tudnom, hova pakolják a félretett fákat, de lelkesen keresni kezdtem, hogy ne bőszítsem tovább, és szinte rögtön megtaláltam. 

  Szerintem még 3 perc se volt, már eleve vékonyabb törzsű fát szoktam nézni, lekapkodta a széleket, ráment a tartó, de csak fekve nézte meg (szerintem élénken élt benne a tavalyi élmény) és lazán annyit mondott, majd a csavarokkal beállítom. Így jöttem haza. Nos, mivel éppen annyit vett el a fából, hogy belemenjen a tartóba, hiábavaló lett volna a csavarokkal bíbelődni. És bizony ferde volt, nem vészesen, de akkor már fölébredt bennem a virtus: nekem márpedig egyenes lesz a karácsonyfám!

  Nem vagyok egy kiköpött mesterember, célszerszámokkal se vagyok ellátva. Viszont kreatív és kitartó vagyok. Ez ki is derült a következő két és fél órában. Van nekem egy zöldségaprító késem. Mivel konyhatündér se vagyok, olyan kis elhagyatottan pihent az evőeszközök között. Na most eljött az ő nagy pillanata! Szelíden ledöntöttem a fát, és különösebb koncepció nélkül elkezdtem farigcsálni a törzsét. Még följebbről is lehántogattam a kérget, ez gyors sikerélményt adott. Elmondom, miért volt óriási hiba: a fa így beljebb csúszott a tartóban, és sokkal ferdébb szögben szorult bele. Dermedten néztem, mit műveltem, aztán pánikszerűen lecibáltam a tartót (ekkor már patakokban folyt rólam a víz), és elszántan tovább farigcsáltam. 

 A következő bő óra így telt, farigcsálás-fölállítás-elkeseredés-visszadöntés-farigcsálás...A derekam kezdett beállni, karom görcsben, kezeim szétdörzsölve. Egyre dühödtebb elszántsággal folytattam, és most már én is igyekeztem mérnöki szemmel rájönni, honnan érdemes elvenni, hogy kiegyenesedjen végre az a nyomorult fa! Aztán megjelent a vérem a törzsön. Sikerült az egyik ujjamat sebesre dörzsölnöm. Ekkor már kezdett ősi sámán szertartáshoz hasonlítani faragó ámokfutásom, a véráldozat legalább megvolt. 

 Ez volt az a lélektani pillanat, amikor fölvetődött bennem, hogy segítséget kérek. Nekem szuperaranyos szomszédaim vannak, biztos bármelyikük jött volna, ha kérem. De (így utólag érthetetlen) daccal eldöntöttem: én ezt megcsinálom! Igenis képes vagyok rá! Tökös csaj vagyok, nem szorulok rá senkire, elvégzek én férfimunkát is, ha kell! Ja. Újabb félóra kínlódás után átvonszoltam magam Tündérmamáékhoz, hogy kérjek hatékonyabb eszközt. Kaptam egy fűrészt. Na azzal sikerült teljes mértékben ön-és közveszélyessé válnom! Először majdnem az egyik ágat vágtam le, aztán a bal kezemet tőből. Szépen félretettem, és szelíd tébollyal visszavettem a kést. 

 Viszont ez alatt az idő alatt némi rutinra tettem szert, egyre szebben állt a fa. Csuromvizes hajjal, zihálva, nyögve, de boldogan haladtam tovább. És eljött az a csodálatos perc, amikor fölállítottam, és szinte egyenes volt! Értelmet nyert az elmúlt két és fél óra minden gyötrelmes perce, az elkeseredés és kilátástalanság érzésének leküzdése, a fájó tagok, a véráldozat: megcsináltam! Mindenre képes vagyok! 

 Ezután találkoztam a barátnőmmel és három órát végig táncikáltam az esőben egy szabadtéri koncerten. Most kicsit lassan, megfontoltan mozdulok. Átismételtem, hogy nyílt sebbel nem szerencsés húst sózni. Nem tartozik közvetlenül a történethez, de hátha valakinek segít: hagymapucolás után nem jó betenni a kontaktlencsét. 

 Egy dolgot biztosan tudok: jövőre veszek egy kibaszott fejszét, és ha megint Lalival hoz össze a sors, inkább hazahozom és befaragom egyedül a fát. 

Boldog Karácsonyt! 🌲