Ki vagyok én?

Kapaszkodom és félek,

Valami jobbat remélek,

Örök csalódással élek,

Szerelem koldusa, én.

Írok és mesélek,

Régi s új regéket,

Mit szívemben megélek,

Szeretet hírnöke, én.

Bízom és akarok,

Még ha rosszat is kapok,

Kincsemnek időt hagyok,

Szeretet őrzője, én.

Új utakra lépek,

Belül s kívül élek

Egészen új meséket,

Szeretet vándora, én.

Zabolátlan lélek,

Börtönből kilépek,

Küzdeni sem félek,

Szeretet harcosa, én.

Mi voltam, már nem vagyok,

Múltat hátra hagyok,

Vágyaim jó nagyok,

Szeretet táncosa, én.

Sírva is táncolok,

Félve bátor vagyok,

Magamból jót adok,

Szeretet mágusa, én.

Elengedek és élek,

Mindig jobbat remélek,

Örök szerelemmel égek,

Vagyok a Szeretet, én.

A vers születésének érdekesek a körülményei. Nem terveztem valami nagyot alkotni a téli napfordulóra, elég nagy feladatnak tűnt hazahozni a fát, és elintézni a többit, amit mára hagytam 😃. Aztán hajnalban anyámmal álmodtam. Ezek ugye sose unikornisos, szivárványos álmok, általában eléggé megzakkanva ébredek belőlük. Amikor mély lelki felindulásban vagyok, akkor verset kell írnom, mintha nem lenne elég a próza (ezt magam sem értem, utóbbival sokkal egyszerűbb megfogalmazni az érzéseimet). Most egyetlen mondat lökődött be: "Szeretet koldusa, én." Vártam, hogy jöjjön az ihlet, és ömlöttek is a sorok. Utólag vettem észre, hogy az első versszakban "szeretet" helyett a "szerelem" szerepel (ez még írás közben tudatosult). Gyorsan át akartam írni, aztán úgy döntöttem, teret engedek a tudatalattimnak, maradjon csak így. 

Közben épp a fejem fölött megjelent egy pók a plafon sarkán. Ekkor már röhögtem, ugyanis a pókokról mindig anyámra asszociálok (ahogy energetikai csapdába, hálóba font engem, amiből évtizedekig nem tudtam kivergődni magam). Ilyenkor vad indulattal le szoktam csapni az utamba tévedő példányt. Most úgy döntöttem, várok. Amikor megindult, azért nem örültem, átültem a fotelba. Ahogy kész lettem a verssel és a géphez ültem, odajött a drága (ez épp átellenben van a kanapéval, sokat kellett túráznia érte). 

Tudjátok, ha mindig mindent ugyanúgy csinál az ember, ne várja, hogy más eredménye legyen. Úgyhogy még mindig nem gyilkolásztam le provokatív pókomat. Bepötyögtem a verset. Ő közben eltűnt. Nem állítom, hogy teljesen nyugodt vagyok, de eldöntöttem: amíg elérhetetlen messzeségben mászkál, békén hagyom, ha közelebb jön, pohár-papír-sikítás módszerrel kiteszem. 

A versről még annyit, hogy szerintem szépen leírja az utat, amit magamban bejártam, főleg az utóbbi egy évben. Az őszinteség jegyében jelzem, hogy az utolsó előtti versszaknál járok 😃 De legalább tudom, mi felé tartok.

Gyönyörűséges Napfordulót kívánok mindannyiunknak, szülessen meg a Fény a szívekben! 💚