Zolitúra a Pilisben

 

  Már többször írtam róla, milyen elkötelezett híve, sőt, rajongója vagyok a Rolitúrának. Rengeteg szép helyen jártam velük, felejthetetlen élményeket szereztem. Ám most komoly konkurenciájuk akadt! Érdekesség, hogy Zolit Rolinak köszönhetem 😃 Az utolsó, szlovén úton történt, hogy megismerkedtem egy tündéri házaspárral. Mi lettünk a diópálinkás trió (erről már írtam, ha nem olvastad, így jártál), amihez még időnként csatlakozott két sporttárs. Már ott kiderült, hogy kb egyformán vagyunk hülyék Gyulával (igen, általában nem írok neveket, hiszen a történet a fontos, de ha már Zoli teret kapott, úgy igazságos, ha a többiek is), úgy szaladgáltam utána a patakpartra, mintha muszáj lenne. 

  Bár nagyon jól éreztük magunkat, hozzá vagyok szokva, hogy az út végén még nagy puszi-puszi, ölelés, aztán jó esetben egy következő szervezett túrán találkozunk (így volt ez Csingacsgukkal, de ez egy másik történet 😀 ). Most is voltak képcserék, meg Fb jelölések, ahogy az szokott lenni. Viszont kb egy hét elteltével Gyula rám írt, és mesélte, hogy a munkahelyén van egy túrázós csapat, ha gondolom, menjek velük legközelebb. Bevallom őszintén, eddig nem voltak túl jó tapasztalataim: a teljesítménytúrázóknak már az elszánt tekintete elriaszt, a Margitások között sem tudtam feloldódni, a leszbikus lányok pedig nagyon kedvesek voltak, de szimpátiát azért nem váltottam. Ennek ellenére bátran igent mondtam.

  És nem bántam meg. A táv picit megijesztett, hosszabb volt, mint amiket általában csinálok (bár amióta van lépésszámlálóm, kiderült, hogy Kékestető oda-vissza az általam képzelt 10km helyett 18,7 volt legutóbb 😃 ). A terep könnyű, sok pihenő, szép táj, teljesen feloldódtam. Az azért feltűnt, hogy Zoli szeret korán indulni...Én ugye sokat járok egyedül, és bevallom, picit elengedtem magam, van, hogy fél 10 fele gondolkodom el, hogy Mátra vagy Pilis legyen. Na itt ilyen nincs!

  A mostani indulás azért kezdett a horror tartományba csúszni. Azt még valahogy feldolgoztam, hogy háromnegyed 6-ra legyek kész (ok, azért el voltam kényeztetve, értem jöttek). Aztán lett belőle fél 6. Öt óránál már befele hisztiztem. Úgy éreztem magam, mintha egy különösen kegyetlen katonai kiképzésen vennék részt: "Gyerünk, kopasz, ki az ágyból, megyünk a hóba...nappal a hülye is tud túrázni! Mi a baja, Zsemlemorzsa? Hol a bakancsa? Jó, hogy nem tűsarkúban jött! Magának ez túrabot? Ellopta egy nyugdíjastól?!" Ilyen baromságokkal szórakoztattam magamat hajnalban, hogy fölébredjek. Azért megkérdeztem magamtól: kell ez nekem? Ó, de még mennyire! 

  A mostani túrára jött Réka is, Gyula felesége. Vele Szlovénia óta nem találkoztunk, de olyan jó volt, szeretem, amikor valakivel ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Aztán fölszedtük Krisztit . Ő az előző túrán is ott volt. Na vele vigyázni kell! Jön a kis túrabotjaival, a kedves mosolyával, aztán irgalmatlan távokat tesz meg könnyedén. Neki két túrafüzete is megtelt ezzel az úttal. Én eddig csak úgy a magam örömére bóklásztam erre is meg arra is, de büszkén jelentem: már én se vagyok füzet-szűz! Zoli ügyesen úgy állította össze az útvonalat, hogy az összes pecsétet be lehetett gyűjteni az egyik füzetkébe. 

  Bálinttal most találkoztam először. Róla annyi benyomást szereztem, hogy ha hajnalban beültetik egy autóba, képes folyamatosan beszélni, de a természetben elcsendesedik, szavát alig hallani. Persze lehet, hogy csak velem volt visszafogottabb. Adok neki időt 😊

  Zoli szemtelenül kipihenten várt minket a piliscsabai vasútállomáson. Vonattal-busszal jutottunk el túránk kiindulópontjához. Kicsit mind izgultunk az időjárás miatt. Reggel még esőben álltunk meg a benzinkútnál. Ráadásul az egyik túratárs, aki el se jött, ezért aljasul Félősnek fogom hívni, megosztott egy cikket, mely szerint a Pilis életveszélyessé vált. Én egy állat vagyok, csak még inkább vágytam menni, de féltem, hogy Zoli lemondja a túrát. A válasza "Pfff Kérlek" megnyugtatott. Csendesen jegyzem meg, nem akarok felelőtlennek tűnni, de néha tényleg túlzásba esnek. Én mentem végig a kisiskolás fiammal az életveszélyesnek jelzett Cuha-szurdokon, és esküszöm, felelősségteljes anyaként kerestem a veszélyt, amitől óvnom kéne, de nem találtam. Elismerem, amikor a Mátrában darázsveszélyes szakaszon mentem át, mert nem volt kedvem kerülni...na ott para volt. De nem jöttek.

  Megérkeztünk. És ott már havazott! Gyönyörű, fehérbe öltözött tájon át indultunk el. Kiderült, hogy számomra tényleg nem veszélytelen a Pilis...ha Gyula is ott van. Az nem lepett meg, hogy hógolyóval kerget meg ( a hócsata már a buszmegállóban elkezdődött), de arra nem számítottam, hogy amikor utolér, hóban fürdés lesz. Becsületemre legyen mondva, szórtam a havat az arcába, neki se legyen jó. A sapkából kilógó hajam korrektül elázott, így a túra további részében úgy néztem ki, mint egy csapzott, de nagyon boldog kölyök spániel. Aztán olyan sokáig viselkedett úgy, mint egy normális felnőtt, hogy elaltatta az éberségemet. Na akkor kaptam meg egy nagyobb faág teljes hómennyiségét a nyakamba! 

  Útba ejtettünk egy kilátót is. Bár óriási köd volt, Zoli vérprofi túravezetőként nem hagyta magát elbizonytalanítani, és merészen mutogatott a tejfehér semmibe, hol mi van. Én elköteleződtem neki, elhittem minden szavát. Ha azt mondja, ott van, akkor az ott van! Utána riogatott nehéz kaptatóval, de nem tudott megijeszteni. Bár kicsit aggódom, addig jár a szám, hogy profi teljesítménytúrázóként elvisz olyan helyre, ahol az életemért könyörgök. 

  Már lefelé tartottunk, amikor összefutottunk a Mikulás sapkásokkal. Jó fejek voltak, egyikőjük a sapkámra mutatva (az is pirosas színű) mondta, hogy akár csatlakozhatok is hozzájuk. De én hűséges maradtam! Jöttek utánunk az egyik pecsételős helyre, és a sapkám újra főszereplővé vált. Rövid beszélgetésünk így zajlott:

-Krumlov?

-Bizony!

-Hányszor borultatok? 

(Tehát ő is részt vett már 😃 )

-Csak egyszer. De mi a túravezetővel mentünk.

Kis lelkemben feljöttek a Krumlov maraton vidám, kalandos élményei, és még tovább fokozták a hangulatomat. 

  Már csak az utolsó, piliscsabai pecsét volt hátra. Rám jellemző módon, ahogy kiértünk az erdőből, és településre értünk, nem volt se kedvem, se erőm tovább menni, lábacskák sajogtak, de azért vonszoltam tovább magam. Akkor Zoli mellett bandukoltam, és csicseregve megkérdezte: "És mit csinálsz még ma?" Nem is értettem hirtelen a kérdést. Mit csinálok egy 20km-es havas túra után? PIHENEK! De úgy, ahogy csak én tudok! 😃

  Fantasztikus élmény volt, tényleg óriási ajándék ilyen gyönyörű, havas tájon kirándulni. Az egyik helyen volt egy gyönyörű idézet.

Az én lelkem most boldog, feltöltekezve erdővel, vidámsággal, szeretettel 💚