A tiszafa és a keresztanya

  Nemrég egy nagyon kedves író ismerősömmel értekeztem a blogomról. Tett egy olyan kritikai észrevételt, hogy az írásaim sokszor túl személyesek. Le is ültem önvizsgálatot tartani (miután túljutottam a sértettségen 😀 ). Abban az összefüggésben, ahogy szóba került, teljesen igaza volt. És bevallom, picit meg is szeppentem, egy darabig ezért sem írtam. 

  Felismertem, nem használhatom arra a blogot, hogy itt adjam ki magamból a dolgokat, ahelyett, hogy a való életben rendezném (két ilyen esetem volt összesen, de ezek figyelmeztettek). Ugyanakkor az, hogy nagyon nyíltan írok nagyon személyes dolgokról, hiszem, hogy tud másoknak segíteni. Így szívügyem a családon belüli erőszak, amelyről épp azért kell beszélni, mert a szemérmes hallgatás és a következmények hiánya tartja életben , a nárcisztikus személyiségzavar ismerete, a trauma gyógyítása, amelyeket a saját személyes történetemen keresztül osztottam meg, de azt gondolom, általános tanulsággal szolgálhatnak.

  És most az élet hozott egy újabb esetet. A nagy tavaszi fametszés keretében a házunk előtt egy brutális pusztítás történt. Ráadásul személyesen belekeveredtem, mert ismeretségemet kihasználva igyekeztem segíteni. Ha tudtam volna, miben!

  Pont a szobám ablaka előtt volt egy nagy, terebélyesre megnőtt tiszafa, tényleg gyönyörű. Minden télen lefényképeztem, amikor leesett az első hó. Ez ő: 

  De a szomszéd ház egyik lakója úgy érezte, túlságosan elé nőtt. Nagyon agilisan igyekezett intézkedni a kertrendezés ügyében, most már értem, miért. Amikor röviddel a segítségnyújtásom után láttam, hogy kiszedték a haldokló tuját és visszametszették az életveszélyes fát, aminek télen a kijáróra tört az egyik ága, boldogan mosolyogtam. Így kell ezt!

  Örömöm rövid ideig tartott, ugyanis röviddel ezután ez a kép fogadott:

Szóhoz se jutottam döbbenetemben, a hölgy ellenben üdvözült mosollyal ecsetelte, hogy sikerült elintézni, hogy gyorsan meglegyen ez is. Csak annyi szakadt ki belőlem: miért??! Elmagyarázta, hogy hú, de meg kellett csinálni, mert neki ettől penészedett a fala(???).

  Kellett egy nap, mire felfogtam, mi történt. A fenti kép másnap reggel készült. Véres pusztítás, halottá vált gyönyörű ágak a földön, és egy borzalmas torzó a csata után. Csak ennek a fának esélye sem volt megvédeni magát...

Annyit tettem, hogy jeleztem az illetékeseknek, mi történt, hogy legalább máskor máshol ez ne történhessen meg. Szép, tiszta nap volt. Imádtam reggel az ágakon át beincselkedő napsugarakat. Most ömlött be a napfény, amit amúgy imádok, de már most melegre izzította a szobát. A meseszép, zöldellő ágak helyett, ahogy kinéztem, láthattam az épp elzakatoló HÉV-et, a főút hangja jóval erősebben jutott idáig, a parkolóban sétáló emberekkel nyugodtan felvehettem volna a szemkontaktust.  

  A bejelentésemre gyors, hatékony reakcióként jöttek, és legalább a levágott ágakat elvitték. Ott maradt szegény, megcsonkított barátom. Egész napomra rányomta bélyegét az eset, volt, amikor a sírás környékezett a veszteség miatt, volt, amikor elöntött a düh. 

  Sokat már nem tehettem, de a Fb. oldalamon megosztottam a képeket rövid leírással, hogy ez volt télen, ez meg ma reggel. Nem sokkal ezután telefonon hívott a hölgy. A legkevésbé sem vágytam beszélni vele, nem vettem föl. 10 perc múlva csengettek. Tudtam, hogy ő az, azt is éreztem, hogy nem lesz szép beszélgetés (ami jött, arra azért nem voltam felkészülve 😁 ), de úgy voltam vele, ha nem nyitok ajtót, az már gyávaság lenne, játsszuk le!

  Úgy kezdte, hogy be akart törekedni a lakásomba, de határozottan beálltam az ajtóba, jelezve, hogy nem tekintem vendégnek. Mosolyogva lendült támadásba, vele kellett volna beszélnem, mielőtt mindenféléket posztolok. Annyit feleltem, ő se beszélt velem, mielőtt ezt művelte. Érezte, hogy nem fogok meghunyászkodni, és bocsánatért esedezve törölni a posztot, úgyhogy magasabb fokozatra kapcsolt. Képes volt az arcomba vágni, hogy én segítettem, most meg hátba szúrtam. Akkor már nagyon dühös voltam, és mondtam neki, én nem ebben segítettem, erről szó nem volt. Akkor picit védekezni próbált, hogy ezek a munkások olyan egyszerűek, nem könnyű beszélni velük. Erről a kritikáról most inkább nem írom le a véleményemet. Úgy folytatta, mi bajom van, a kertész, akivel beszélt, mondta, hogy pár hónap, és újra lombos lesz. Visszavágtam, hogy az a kertész, akivel én beszéltem (itt nagyra kerekedett a szeme) évekről beszélt. "És akkor mi van?!" Na akkor szakadt el igazán a cérna, és az arcába vágtam, hogy értelmetlenül pusztított, hogy ömlik be a nap, hogy a HÉV-et, meg az utcán járkáló embereket nézhetem a gyönyörű fa helyett. Válasz: "El lehet költözni! Menjél Bivalybasznádra élni, vagy egy erdő közepére, ha ilyen antiszociális vagy! Én szívesen nézem az embereket, mert én nem vagyok antiszociális, mint te!" Annyira meghökkentem, nem néztem ki a szösziből ezt az agressziót. Vérszemet kapott, és jött a mondat, aminek köszönheti ezt a blog bejegyzést: "Állítsd le magad, mert most még kedves vagyok, de ha folytatod, tudok én másképp is viselkedni!" Közben az ujját rázta az orrom előtt. Na most, én közel 10 évig harcoltam egy agresszív pszichopatával, mondjuk, hogy edzett vagyok. Ettől a nőtől olyan nevetséges volt, hogy először felröhögtem és úgy kérdeztem: "Te most fenyegetsz engem?" Átsuhant rajtam: én majd nem véres lófejet, hanem egy levágott faágat találok az ágyamban? 😀 Mivel nem állt le (és könnyű Ivettet táncba vinni) tettem egy apró, de határozott lépést felé, és komolyabb tekintettel annyit reagáltam: "Én is tudok másképp viselkedni, úgy vigyázz!" Közben eszembe jutott, ha ilyen, amikor kedves, nem irigylem a férjét 😀 Még közölte, hogy orvos létemre nem vagyok intelligens (én nem tudom, egyeseket miért irritál ennyire a végzettségem, a baljós anyós is azzal jött, hogy orvos létemre nem tudom, hogy kell etetni egy gyereket, olyan lehet ez, mint a Jupiter felemelkedésében a felségvér 😉 ). És persze mindezt egy lakóház lépcsőházában hangosan rikácsolva. Ahol ő nevelkedett, biztos ez az intelligens viselkedés.

  Elfogyhattak a kis agyában a sértések, mert rám förmedt: "És legyen ez a végszó!"  Rávágtam (én se csendesen, elismerem): "Legyen!" Csuktam be az ajtót, de folytatta. Azon gondolkodtam, magyarázzam el neki a végszó jelentését? Szerintem nem értékelte volna. Hallottam az ajtón át, ahogy még mondja a végszó utáni monológját, de mentem vacsit csinálni.

  Amikor lecsillapodtam (mert azért felzaklatott rendesen), higgadt fejjel azon gondolkodtam, mire fel volt ez az extrém indulat? A fenyegetőzés? Mivel álljak le? Felraktam két képet, könyörgöm! Nincs jogom megsiratni a gyönyörű tiszafát? Aztán megint a tapasztalat segített: az ex mindig annál agresszívebb volt, minél jobban félt. De neki mi oka félni? Hát, az intézkedése szerintem erősen a szürke zónába esett. Ezért oktondi, mert ha békén hagy, én a poszttal lezárom az ügyet: a fán már úgysem tudok segíteni, amit tehettem, megtettem, az élet megy tovább. 

  De a műsorszáma , és főleg a fenyegetőzése annyira inspirált a megírásra! 

  És akkor most következzen egy őszinte vallomás. Mert fontos az önmagunkkal szembeni egyenesség is. Amikor leköltöztem a földszintre, megijedtem a sok fától, attól, hogy túl sötét és hideg lesz a szobám. És bizony átsuhant rajtam, nem is egyszer, mi lenne, ha kérném, hogy metsszék meg a fákat. Eltelt 1-2 hét, és beleszerettem a körülöttem levő szépségbe, el is szégyelltem magam pusztán a gondolatért, hogy a saját önös érdekeim miatt bántsanak egészséges növényeket. A tiszafa biztos hallotta a gondolatomat, de megbocsátott nekem, barátok lettünk, minden reggel üdvözöltük egymást, amikor felhúztam a redőnyt. Amikor most megláttam a szörnyű csonkot, akkor az volt az első gondolatom: ha már így tönkretették, minek hagyták ezt itt? Aztán beszéltem egy kertésszel, és kértem, mondja meg őszintén, van-e még esélye összeszedni magát? A szemén láttam, természetszerető emberként mi a véleménye a visszametszésről...Aztán annyit mondott, ebből még fel tud épülni, évekbe telik, először csak kis fürtök jönnek majd, és még egy ilyen csonkítást már nem valószínű, hogy túlélne. Ma reggel felhúztam a redőnyt, ránéztem sebzett barátomra, és azt mondtam: "Mutasd meg nekik! Mutasd meg, hogy téged nem lehet elpusztítani!" És már nem a csúnya csonkot látom, hanem a sérült barátot, a hőst, aki ezt is túlélte, és akinek szurkolok, hogy felépüljön.

  Ezt azért írtam meg, mert valamennyien emberek vagyunk, sokszor önzők, gyarlók. De amíg ki tudjuk javítani a gondolatainkat, amíg tudunk egy nagyobb jó érdekében helyes döntéseket hozni, addig van remény. És nem, nem vagyok szent, sok alkalommal nem álltam meg a gondolat szintjén, mondtam és tettem rossz dolgokat. Mert ember vagyok. De én legalább igyekszem.

 És ha akár egyetlen fát meg tud menteni ez a bejegyzés, nekem megérte.