Szeret engem a Jóisten...

  Ez egy nagyon fura, igazán szélsőséges nap volt. Úgy indult, hogy jött a postás, és hozott egy levelet. Nem részletezem a tartalmát, legyen elég annyi, hogy az én jogi ügyeim überelnek egy valóságtól elrugaszkodott brazil szappanoperát. Tomboltam egyet, megosztottam kedves barátnőmmel, aztán eszembe  jutott a tanulság, amit nemrég szűrtem le: ha valamit bánok, az a sok idegeskedés az eljárás igazságtalanságai miatt. 

  Úgyis készültem úszni, széttéptem és kidobtam a levelet, ugattam egyet az ügyintézővel telefonon, és útra keltem. Induláskor mindig világítanak mindenféle jelek a műszerfalon, de most kitartóan fénylett egy piros felkiáltójel. Jaj, neneneNE!!! Hosszabb útra készülök, ne most, ez nem lehet igaz! Valahogy úgy rémlett, ez a motorhiba jele. Szóval nagy baj van. Gondoltam, félreállok valahol, és kikeresem, mit jelent pontosan, aztán hirtelen ötlettől vezérelve az autószerelőm felé kanyarodtam. Közben azért reflexből körbepillantottam, az alapdolgok rendben vannak-e. Azt leszámítva, hogy behúzott kézifékkel mentem, minden ok volt...megkönnyebbülve felröhögtem. Elképzeltem, ahogy sápadt arccal ecsetelem a szerelőmnek (aki már amúgy is tanúja volt szőkeségem sok jelének), hogy óriási baj van, aztán kiderül....hát, szeret engem a Jóisten.

  Még ezen szórakoztam, miközben a sztrádán beálltam egy kellemes 130-cal közlekedő autó mögé. Aztán igen dinamikusan közeledett a hátsója. A reakcióidőm lehetett volna picit jobb, de aztán egyszerre fékeztem (annyira dinamikusan, hogy a hátizsákom lerepült az ülés elé), és közben  kapcsoltam  a vészvillogót. Már jött is az emlék: egyetlen autóbalesetem volt, majdnem ugyanitt, csak Pestről kifele, és ott a fékezés után már nem volt időm másra, mert hátulról teli lendülettel belém szálltak. Most sértetlenül megúsztam...tényleg szeret engem a Jóisten.

  Az uszodában összefutottam kedves úszótársammal, aztán konstatáltam, hogy a sávok, amik érkezésemkor még szellősek voltak, valahogy feltöltődtek a napos medencében. Duzzogva átsétáltam a régi 25-öshöz. Ott egy új úszómester volt. A régiek nagyon aranyosak, segítőkészek. Na ez a fazon olyan flegma volt, amikor kérdeztem, lesz-e edzés, hogy viszketni kezdett a tenyerem. Leszarom, gondoltam, autó rendben, én életben, az én kedvemet ma már nem rontja el semmi és senki! 

  Saját sávom volt, élvezettel róttam a hosszakat. Szeret engem a Jóisten...olyannyira, hogy bár évek óta türelmesen hallgatja fohászomat egy szép, tiszta szerelemért, most 20 percig bírta, hogy egyedül legyek. Nem is akárkit kaptam! Valaki, aki normálisan úszik, még simán elfért volna. De én egy idős férfit nyertem meg, az ilyeneket úszótársam "lebegő tavirózsának"  nevezi. Még az se lett volna baj, de ő a hátára fordult, és karjaival széles ívben csapkodott, nekem inkább a "lápvirág halála" jutott eszembe róla. Avatatlanok azt hinnék, az életéért küzd, és ki kell menteni, de ezt képesek több óráig művelni nagy élvezettel, teljes sávot elfoglalva. Ja, mert a lassú sáv derogál nekik. A kötélre tapadva haladtam el mellette, rettegve, hogy kiszámíthatatlanul koordinálatlan mozdulataival egyszer fejbe vág vagy kitöri a karom. 

  Aztán egyszer csak eltűnt! Szabaddá vált a szomszéd sáv. Oh, God, thanks! Az utolsó hosszakat ismét vidáman úsztam le. Újra elkezdtem tüdő erősítésként víz alatt átúszni a végén a medencét. Már többször sikerült, de most nem pihentem rá eleget, kicsit hamarabb feljöttem. Szerencsémre, mert az én lápvirágom, hogy nem látott, átevickélt megint, majdnem nekem jött. Szerintem neki érzelmi kötődése volt a sávhoz...

  Udvariasan elköszöntem az úszómestertől, aki föl se nézett a telefonjából...jól van, paraszt, legközelebb nem zavarlak meg. Zuhany után még visszaszaladtam, nem akartam kockáztatni, hátha újra dugó lesz...és ott mosolygott a fürdőruhám a fogason. Hú, de mérges lettem volna magamra, ha ott felejtem! 

  Aztán mentem a forráshoz vízért. Az előttem álló hölgy, látva, hogy csak két üvegem van, maga elé engedett. Kezdtünk újra jóban lenni, én meg a Jóisten. Finom ebéd, vásárlás, és még időben voltam, hogy elszaladjak a kedvenc ruhaboltomba. Jóban vagyok az eladóval, mindig kapok finom kávét. Kérdezte kedvesen, hogy vagyok. És kiszakadt belőlem, hogy rosszul. 

  Van most az életemben egy helyzet, amit iszonyatos tehernek élek meg, bármerre mozdulnék, falba ütközöm, és ez már annyira frusztrál, hogy üvölteni tudnék dühömben. Dőlt belőlem a panasz, közben azért megjegyeztem, hogy ez meg ez rendben van, ez szépen alakul...engem a világból ki lehet kergetni a hálanapló említésével, de most megakadt a lemez. Egyébként tudok hálás lenni, és vagyok is, amikor jó dolgok történnek, de az utóbbi napokban annyira rám telepedett a rossz hangulat, hogy betöltötte a tudatomat. 

  Elszürcsöltem a kávémat, vettem magamnak gyönyörűségeket, és hazajöttem. Leültem megírni ezt a sztorit. Az a helyzet, hogy az én életem tényleg olyan, mint kitartani a viharos tengeren: ahogy túljutok egy óriási hullámon, máris itt a következő. De közben kisüt a nap, jönnek társak, és amikor én már úgy érzem, nincs tovább, mindig segít egy láthatatlan kéz. Talán mégis csak szeret engem a Jóisten...