Időutazás a 8.B-be

   Osztálytalálkozónk volt. Nem vagyok az a fajta, aki ilyenekre jár, ebben szerepe lehet annak is, hogy a 8 évet 3 településen és 5 osztályban jártam ki, így nem igazán szocializálódtam sehol, meg aztán igyekszem inkább elfelejteni a gyerekkoromat. A gimis osztályom pedig említést sem érdemel már.

  Ez az egy osztály különleges volt. Itt ugyanis jól éreztem magam. Nem közösítettek ki, nem bántottak, valósággal lubickoltam közöttük. Még az ötödikes osztályom volt ilyen, de egy új iskola építése szétrobbantotta a közösséget. Arra gondosan odafigyeltek, hogy az onnan jövők egy osztályba kerüljenek-kivéve engem, aki a jó tanulmányi eredményem miatt szívhattam egy évet az A-ban. 

  Szóval amikor jött az üzenet, hogy ráérek-e június 28-án, arra gondoltam: miért ne? Már csak ne haljak meg anélkül, hogy kipróbáljak egy ilyen találkozót, velük meg szívesen is együtt vagyok...kivéve egy embert. Vele egy véletlen folytán felnőtt koromban újra találkoztam. Az osztályban nem volt különösebb kapcsolódás közöttünk, olyan kis csendes, szelíd figura volt. 

  ...Most itt ülök vagy 10 perce. Elkezdtem felidézni, mi volt, hogy volt, számomra fontos a történeti hűség. Egyrészt kicsit belekavarodtam a kronológiai sorrendbe, másrészt mindennél erősebben jött: már nem számít. 

  Szóval csak a megéléseimet írom meg. Elég sokan voltunk az osztályban, és kicsit késtem is, mert dolgoztam, és Hajdúszoboszló nem itt van a szomszédban. Biztosra vettem, hogy mire megérkezem, már nagy tömeg lesz, én meg ügyesen helyezkedem, akkor beszélnünk sem kell, ha ott lesz. 

  Amikor beléptem, hárman lézengtek: a főszervező (ő barátnőm volt a suliban, kíváncsi voltam rá nagyon), egy számomra  kedves osztálytárs...és persze ő. Na itt vegyülj el, Ivett! Olyan zavarba jöttem, hogy zuhogó esőben leszaladtam a telcsimért, amit nem is felejtettem az autóban. Akkor már röhögtem magamon, kínomban persze. 

  Visszatérve kerültem a tekintetét, aztán jöttek még páran, és spontán beszélgetés indult. Összesen nyolcan voltunk, ez meglepett, mert sokan a környéken vagy konkrétan Szoboszlón maradtak. A lényeg, hogy kezdtem feloldódni. Az egyik lány mesélt egy sztorit, amire sem én, sem a barátnőm nem emlékeztünk: anyám mindig barna kenyeres (tudjátok, az a jó savanyú, nagyon tömény, gyűrd le, mert egészséges) szendvicset csinált, de én kidobtam, és azt ettem, amit a barátnőm hozott. 

  Olyan melegség öntötte el a szívemet! Egyrészt ezért kellett eljönnöm, ezt abban a pillanatban tudtam, hogy ezt a történetet felidézzék nekem. Mert ha a gyerekkoromra gondolok, mindig a borzalmak, a rettegés, a bántalmazások jönnek. De volt sok jó is, volt szeretet és gondoskodás és vidámság! Persze nem otthon. És a barátnőm már akkor is vagány csaj volt, belőlem is kihozott olyan dolgokat, amikre nem gondoltam volna. Mellette sokkal bátrabb lettem, például megtanultam a hátra fejest. És még felnőttkoromban is csináltam azt a játékot, amit ő tanított akkor: ha ezt és ezt megteszem, akkor ez a vágyam teljesül (és itt lehet nagy álmokra gondolni!). 

  Aztán kimentem a mosdóba, de hiba volt, mert mire visszaértem, valaki kitalálta, hogy mindenki meséljen magáról. Ezzel a vidám hangulatú találkozó átalakult egy önismereti csoporttá vagy önsegélyező körré. Még eszembe is jutott, ha én jövök, viccesen megjegyzem: "Sziasztok, Ivett vagyok és 127 napja tiszta." 😃 Persze voltak érdekes történetek, de valahogy olyan komollyá vált a hangulat.

  A kedvencem, akibe anno még szerelmes is voltam, szerénykedve mesélt a csodálatos családjáról, és arról az egyszerű boldogságról, ami nekem a legnagyobb álmom volt, de nem sikerült megvalósítani. Aztán jött az az osztálytársam, akivel szintén felvettük a fonalat felnőttként, néha beszélgetünk. Akkor már eléggé későre járt, és igazán szemét vagyok, mert én már tudtam azokról a dolgokról, amiket mesélt, és belül türelmetlenkedtem: haladjunk már!

  És jött a főgenya. Mintha betanulta volna az önéletrajzát, regényszerűen belekezdett. Rá ugye kíváncsi se voltam,  türelmetlenségem nőttön nőtt. Amikor bőszen előadta, hogy fölösleges megházasodni, pár hónap után úgyis válás lesz belőle, belül gúnyosan felhorkantam: persze, te elköteleződni képtelen gyáva pöcs! Aztán eszembe jutott, hogy a két válásommal pont én jobb, ha még belül is hallgatok. 😄

  Akkor már voltam kint a mosdóban újra, megnézegettem többször az asztalon levő régi képeket, és többször csekkoltam a pontos időt. Remek, csodálatos matek tehetség, fantasztikus esszét írt, ő az év vállalkozója minden évben, révbe ért, jöhet a következő. Ekkor új témába kezdett! Mindjárt összemarom magam. Mennyire bunkóság, ha közbevágok, hogy én már mindent elmeséltem, és sziasztok? Nagyon. Bassza meg!

  Amikor számomra végtelennek tűnő idő után (lehet, hogy ellenséges hozzáállásom miatt kicsit szubjektív voltam) végre úgy érezte, átadja a szót, az előttem levő kiviharzott a mosdóba, így én jöttem. Röviden összefoglaltam az életem, persze humorral átszőve. Erre a jobbomon ülő osztálytárs (lenyúlva a belül kitalált, de végül ki nem mondott poénomat) beszólt, hogy olyan lett ez, mint egy anonim gyűlés. Amúgy egyetértettem vele, de bántónak éreztem, hogy pont nálam említi. Erről jutott eszembe, miért volt bennem valami fura ambivalencia vele kapcsolatban: annak idején is ilyen volt, tök jó fej, kedves, aztán a legváratlanabb pillanatban odaszúrt. Van, ami nem változik.

  Amikor végeztem, gyorsan szóltam, hogy nekem sajnos mennem kell. Erre a genya rám nézett megrovón: nem gondolom, hogy ez udvariatlanság az utánam jövővel szemben? Na ott kevésen múlt, hogy ráüvöltsek: nem kellett volna órákig fényezned magad, baszd meg, és akkor mindenkire bőven jut idő! Persze nem tettem, csak valami fura hörgés tört föl belőlem, és udvariasan maradtam. 

  Aztán még készült közös kép, amit személyiségi jogok miatt nem merek idebiggyeszteni, elköszöntünk, és az egyik osztálytársnőmmel elviharzottunk. Vele még váltottunk pár szót a suli kapujában. Nekem talán ő volt a legkedvesebb ezen a találkozón, vele tudtam a legjobban feloldódni. 

  Másnap reggel lelkesen készültem a Balcsira. Azért még dolgozott bennem az előző délután. Épp kiértem a konyhába (mostanában ott vannak fontos megéléseim), amikor felbukkant bennem az idézet: "Haragudni valakire olyan, mintha mérget innál..." Hát hülye vagyok én?! Mit számít már ez az egész, sok éve volt, semmi jelentősége. De, mert még a barátnőmnek is meséltem róla, amikor beszéltünk, és a szervezőnek is írtam róla, amikor utána kommunikáltunk. És erősen bennem volt, hogy kiírom magamból.

  És csak most, amikor nekiálltam, jött az érzés, hogy tényleg nem érdekes már. Nem akarok foglalkozni vele, nem éri meg az időt és az energiát. Végre élhetem a saját életemet, ahogy az nekem jó! Jó? Jó! 💚