A Balaton-átúszásom margójára

   Ki gondolná, hogy egy ilyen vidám nyári esemény kapcsán a nárcizmusról és a családi karmáról fogok értekezni? Mindenki, aki jobban ismer 😃

  Tavaly vett rá egy barátnőm, hogy idén ússzuk át a Balatont. Egy ideje ez már nem szerepelt a bakancslistámon, a túlélésemmel voltam szokás szerint elfoglalva. Éppen ezért tűnt csodálatos ötletnek, egy ilyen kihívás, ami legalább elvonja a figyelmemet a terhes, fájdalmas dolgokról. És végre nem egyedül megyek!

  Beregisztráltunk, és utána olyan volt, mintha a testem bojkottálná az eseményt. Januártól kezdődően vagy beteg vagy sérült voltam, ha pár hétig tudtam edzeni és kezdtem belejönni, jött az újabb leállás. A végső kegyelemdöfés az volt, amikor 2 héttel az átúszás előtt kijelentettem: nem baj, erősek a karjaim, menni fog-és úgy megfájdult a jobb karom, hogy nem tudtam egy hétig használni. 

  Szerencsére a gyógytornászom és a gyógymasszőröm csodálatos motivációs csapatot alkottak, és átsegítettek a pszichológiai mélyponton, így mégis belevágtam. A barátnőm egészségügyi okból visszalépni kényszerült, de felajánlotta, hogy aludjak nála a Balcsin, és majd megy szurkolni. 

  Hívott magához korábban is, de csak hétközben, én meg ugye olyankor dolgoztam. Egyszer kivettem egy pénteket, hogy miénk lehessen a hosszú hétvége, erre pénteken kirakott, hogy neki vissza kell mennie Pestre. Igen, ez egy jel volt. Rá is kérdeztem erősen, biztos jó-e neki, ha lemegyek az átúszás előtt, lelkes igennel válaszolt. 

  Érdekes megéléseim voltak, a lényeg, hogy pénteken (lehet, ez a bekattanása) megint csak kirakott, mert megjött a lánya a barátjával, menjek át a barátnőjéhez aludni. Este 9-kor. Úgy távoztam, mint egy kivert kutya. Nála a légkondi rám irányított fagyos légkörében nem aludtam csütörtökön (mert neki a galérián így volt kellemes), a barátnőjénél (aki egyébként nagyon kedves volt) a meleg akadályozott. 

  Felébredtem szombaton, alig éltem, és elementáris düh fogott el. Foglaltam kurva drágán szállást Balatonfüreden reggelivel, délelőtt a barátnőm barátnőjének párjával beszélgettem egy nagyot, ami igen jólesett zilált lelkemnek, és átmentem. Az a hely kárpótolt az előző két napért, a reggelire korábban beengedtek, amikor mondtam, hogy sietek, és az egyik pincérnő kétszer sok sikert kívánt. 

  És megint egyedül mentem az átúszásra. Reggel még írogatott a nő, de nem kívántam kommunikálni, és a legkevésbé, hogy ő várjon a túloldalon. Nagyon izgatott voltam, gyorsan vízbe kerültem. És komolyan azt gondolom, amit a testem produkált, az a csoda kategóriájába tartozik. Nagyon erős oldalirányú hullámzásban toltam végig, és önmagamhoz képest szenzációs idővel értem át. Volt lehetőség telefonálni, két barátnőm és a gyógytornászom számát ügyesen memorizáltam, ennek köszönhetően mégse voltam egyedül, ők osztoztak az örömömben. 

  Másnap kiadós izomlázon kívül rendben voltam. Még fölmentem a Jakab-hegyi kilátóba, teljessé téve az élményt. Fentről gyönyörködni a csillogó Balatonban, amit előző nap hódítottam meg-mennyei érzés volt!💚

   Idejét nem tudom, mikor éreztem magam ilyen erősnek és boldognak. Úgy fogalmaztam meg magamnak: végre irányba álltam! Aha. Jött a lecke (csendesen jegyzem meg, kurvára kezdem unni 😜)

  Hab a tortán, hogy pár nappal később a fiam együttese koncertet adott a könyvtár előtt. Itteni barátnőm hívta fel rá a figyelmemet, és felajánlotta, hogy el is jön velem. Beültünk a Tűztoronyba, én elmeséltem balatoni élményeimet, látványosan izgultam, hiszen hetek óta nem láttam a fiamat. Ő is mesélt a saját dolgairól, aztán közölte, hogy gyónással tartozik. Ledermedtem kicsit. Úgy folytatta, látta a nős exemet a fiával. Kicsit hökkenten ültem, mert ennyi volt az infó. Nem értettem, ezt miért tartotta fontosnak elmondani és éppen most.

  A koncert előtt a mama erődemonstrációt tartott, háromszor sétált el a kávézó előtt. Nem sikerült elijesztenie. Aztán amikor odamentünk, a barátnőm felhívta a figyelmemet, hogy a kettes számú idióta is ott van. Ott terpeszkedett az egyik széken. Egészségére. Mi megálltunk hátul. Én drága csemetém, igazi vagány és bohó gitárosként csinálta a hangulatot! 🎸

  A végén kezem-lábam és kicsi lelkem remegett, vajon odajön-e hozzánk. És igen! Sőt, átölelt. Aztán nem igazán tudtunk beszélni, mert a barátnőm egyfolytában kérdezgette. Pár szót én is közbeszúrtam, aztán megkaptam a búcsúölelést 💚 Arra már szavak sincsenek, amit akkor éreztem!

  Ez az én hülyeségem (vagy gyengeségem), de kicsit megborultam hallva a csúnya gonosz bugris farkasról. Már nem is nagyon gondoltam rá, de az említése felkavart. Reggel a barátnőm megélésére, amit írt, reagáltam, aztán jeleztem is ezt. Semmit nem felelt. Ez fura volt, de rá egy napra annyit írtam, nem akarok többet hallani róla, akár látja, vagy valami hír jön szembe vele, nem érdekel, el akarom felejteni. 

  És ekkor kezdődött egy nagyon fura kommunikáció, aminek a vége egy személyes találkozó volt. Ott megtudtam, hogy a nős pasival túl nagy elvárásaim voltak, a fiammal én nem kommunikáltam jól Húsvétkor, és amikor javíthatatlan optimizmussal azt ecseteltem neki, hogy semmi vész, most kicsit megborultam, de csak két nap volt, és amúgy rendben van az életem, rám förmedt: "Nincs rendben! Egyáltalán nincs rendben! És nem is lesz, amíg nem rendeződik a fiaddal a kapcsolatod." Ott már kapaszkodtam az asztal szélébe. Utólag olyannak éreztem ezt, mint egy átkot. Emlékeztettem, mennyivel jobban vagyok, mint tavaly ilyenkor, ezt vonakodva elismerte. 

  Zavart éreztem az erőben. Nem tudtam mire vélni a viselkedését, mert eddig nagyon kedves, támogató barátom volt. De ez most nagyon kiakasztott. Már akkor megfogalmazódott bennem egy baljós érzés: olyan, mintha zavarta volna az én nagy-nagy boldogságom, és szépen vissza akart volna húzni, nehogy már túl jól érezzem magam.

  És valószínűleg ő is érezte, hogy túllőtt a célon, mert minden nap írt valamit, egyszer hívott is, de nem vettem föl. Aztán rákérdezett, minden rendben van-e velem. Na, akkor leültem a géphez, és írtam egy emailt. Mindent beleírtam, ami fájt, amivel nem értettem egyet. 

  És akkor jött egy olyan válasz, amiről csak hetek és egy terápiás alkalom után ismertem fel: baszki Ivett, már megint gázlángoztak! Beleírt szorgosan az emailembe, minden bekezdésre reagált. Rögtön úgy kezdte: ő csak azért említette a nős pasit, mert egész BIZTOS benne, hogy előtte szóba hoztam. Na kérem, ez egy csodálatos, tiszta példa a gázlángozásra. Én már hónapok óta nem hozom szóba senkinek, pont azért, mert elfelejteni akarom még a nyomorult emlékét is. Még fel is dühödtem elsőnek, miért kell hazudnia. DE! Olyan magabiztosan, csupa nagybetűvel írta le, hogy elbizonytalanodtam. Lehet, hogy tényleg szóba hoztam? Olyan izgatott voltam, talán tényleg így volt, és nem emlékszem? Na, pont így billenti meg egy nárcisztikus a valóságérzékelésedet. Ő TUDJA, hogy így volt, és ha te másképp emlékszel, veled van a baj. 

  Ő nem értette, amit a nős pasival kapcsolatban írtam, most sem érti. (És hány éves a kapitány, kérem szépen? Ha nem értette, hogy lehetett kritikai észrevétele?) Ő olyat biztos nem mondott, hogy másképp kellett volna beszélnem Petivel. Annyit mondott maximum, hogy lehetett volna. Tehát megint én vagyok a hülye, aki rosszul emlékszik. És ami azt illeti, hogy egyáltalán nincs rendben az életem: nagyon sajnálja, ha nem bírja el az őszinteséget a kapcsolatunk. Érted ugye? Ő a pofádba lökött valamit, amiben valóban van igazság (bár a Földön nem él olyan ember, akinek teljesen rendben van az élete), de itt a szándék a fontos: akkor bántani akart, mindenáron lehúzni, most meg még bűntudatot is kelteni, hogy veled van a baj, ha megbántódtál ezen. Amit érzel, nem helyénvaló, te vagy túlérzékeny, akivel még őszintének sem lehet lenni. Amúgy Almási Kitti írja nagyon helyesen, hogy sokan a durva megnyilatkozásaikat becsomagolják az "én csak őszinte vagyok" szólamba, aminek semmi építő értéke nincs, csak bántja a másikat. 

  Köpni-nyelni nem tudtam a válaszát olvasva, és tényleg, de tényleg szégyellem magam, hogy nem szúrt szemet azonnal (hiszen már többször kineveztem magam nárcizmus szakértőnek 😃 ), csak az érzés volt meg, hogy erre már ne is válaszoljak, adjak időt magunknak. Aztán a Fb-on szembejött egy poszt, és az egyik mondata beütött: "Nem az az igazi barát, aki veled van a bajban, hanem aki osztozni tud a boldogságodban." Ez amúgy egy elég érdekes és provokatív mondat, hiszen mindenhol azt olvasni, hogy bajban ismerni meg, ki az igazi barát. Viszont rezonált a helyzetre. 

  Én a jó kis átoknak engedelmeskedve szépen megzuhantam testileg-lelkileg, újra borzalmas, sötét és önpusztító gondolataim voltak a fiammal kapcsolatban, gyártottam magamnak egy kétoldali ínhüvelygyulladást. Most már tényleg egyáltalán nem voltam rendben. Na akkor jelentkeztem be CST-ra. 

  Imádom a nőt, bedöf a legfájdalmasabb pontra, hogy aztán segítsen gyógyulni. Amikor elhangzott a párhuzam szó anyám-én és én-fiam vonatkozásában, csak ezért maradhatott életben 😃 Mert engem senki semmi szín alatt ne hasonlítson a nárcisztikus pszichopata anyámhoz! Kicsit azért kiabáltam vele, aztán zokogtam, ahogy átvezetett a poklon. Itthon még kattogtam a dolgon és arra jutottam, egy dolgot mindenképp tehetek: bármilyen hasonlóság legyen is, én MÁSKÉPP állok a helyzetünkhöz, mint ahogy anyám tette velem. 

  Ő jegyezte meg a barátnőm viselkedése kapcsán, hogy ez nárcisztikus vonás. Magamban akkor még arra gondoltam (ok, kötekedő hangulatban voltam 😄), hogy azért nem kell mindenben azt látni. Nem, csak abban, ami tényleg az. És ő hívta fel a figyelmemet, hogy amit a barátnőm csinált, az róla szól, én a saját viselkedésemről és reakciómról dönthetek. Egyik kedvenc filmem kedvenc mondata jutott erről később eszembe: "Az átok csak arra hat, aki hisz benne. És én nem hiszek." (Átkozott boszorkák)

  Két szép álom igyekezett gyógyítgatni a lelkem, de még mindig sötét örvényben voltam. És akkor hangzott el egy videóban:" Őseid üzenete: Ami velük történt, nem sorsszerű, hogy veled is megtörténjen. Lehet, hogy pont az a feladatod, hogy ezen fordíts. Ezt szokták hívni családi karmának." Valójában a fiam fogantatása óta ezt teszem. Küzdök a saját és az őseimtől átörökölt démonokkal, hogy jobbat adjak át, mint amit én kaptam. És most sem lesz ez másképp. 

  Még jöttek indulati hullámok, de éreztem, hogy kezdek lehiggadni. A parkban üldögélve egy ilyen hullámban az jutott eszembe: a fiam még miről mond le, hogy a klánhoz tartozhasson? Vajon hajlandó lesz a legnagyobb áldozatra, és teljesen föladja önmagát?....Én megtettem. Valójában nekem nem volt választásom, hiszen én beleszülettem a beteg családi rendszerbe, amelyben mindkét szülőm részt vett. A túlélésemet szolgálta, hogy lemondtam az erőmről, az identitásomról, a saját vágyaimról, mindenről. És évtizedek borzalmas, kegyetlen harcaiban, rengeteg kudarc után sikerült kiszabadulnom a csapdából. Mert a klánhoz tartozás ősi törvény, a túlélés záloga, bármi áron. Jaj annak, aki szembeszáll vele! 

  Valóban nagy árat fizettem. De sosem bántam meg. Egyedül vagyok, nekem nincs hátterem. Aki támogató volt a családomban, rég halott. Aki él, kitagadott, amikor kiálltam önmagamért és nem engedtem, hogy tovább terrorizáljon és megalázzon. A terapeuta megkérdezte, vajon milyen hatással volt a fiamra, hogy azt látta, nem beszélek anyámmal? Azt nem tudom. De arra a Karácsonyra mindig emlékezni fogok, amikor eljött a nővérem, és azzal büntetett legújabb vétkemért (pár héttel korábban jeleztem, hogy bántó a viselkedése), hogy egy szót nem szólt hozzám. Felnőttként 10 perc múlva szólnom kellett volna, hogy ha van gondja, beszéljük meg valamikor, de ha nem tud normálisan jelen lenni, megkérem, hogy távozzon. 

  De én ebben szocializálódtam: anyám rendszeresen büntetett figyelem-és szeretetmegvonással. Végig kínlódtam több órát úgy, hogy fojtogatott a sírás, és azzal nyugtattam magam, hogy legalább a fiam családban van (utólag látom, milyen önbecsapás volt: ez nem család, ez érzelmi pokol-bár gyerekkorom ebben telt, szóval számomra sajnos ez a minta). Amikor becsuktam az ajtót, és rendezve arcvonásaimat visszafordultam, a kb 12 éves fiam ennyit mondott: "Na ennek most van vége."  Én rögtön erősködtem, hogy Rékának csak velem van baja (vele valóban kedves volt), és nyugodtan tartsa vele a kapcsolatot, nagy már, bemehet busszal akár Pestre. A válasza: "Ezek után nem vagyok kíváncsi rá."

  Azt gondolom, a fiam pontosan a helyén tudta kezelni az anyámmal való helyzetet is. Nem hiszem, hogy hiányzik neki egy olyan nagymama, aki egyszer(!) vett neki szülinapi ajándékot 17 év alatt, aki soha nem kereste, nem volt kíváncsi rá. És megérti, hogy nekem sem hiányzik egy ilyen anya. 

  Nemrégiben megnéztem (sokadjára) az Arthur és a kard legendáját. Egyik kedvenc motivációs filmem. A Gonosz aljasul hatalomra tör, rengeteg igazságtalanság történik, végül a felcseperedő hős, akinek nagyon komoly nehézségeken kell túljutnia, beleáll az erejébe (amit sokáig tagad), és legyőzi a gonoszt. Az egyik kedvenc mondatom, mindig kiírom, amikor megnézem: "Ahol van méreg, ott van gyógyír is." 

  Ma a parkból andalogtam hazafelé, amikor összetalálkoztam Tündérmamával. Ráöntöttem lelkem minden búját-baját, ő együttérzőn meghallgatott (már ez is gyógyító hatású volt!), aztán annyit mondott: "Nincs neked semmi bajod a fiaddal. Szeret, megölelt. Most kamasz, éli az életét, ez így van jól." 

  Milyen érdekes, két igazság, két hozzáállás a helyzetemmel kapcsolatban: egyáltalán nincs rendben az életem-teljesen rendben van minden. Az egyik pusztít, rombol, mérgez-a másik támogat, fölemel, gyógyít. 

  Én a gyógyulást választom.💚