Ivett könnyed bemelegítő túrája

  Ivett nem normális. Így szeretjük. Én nem mindig...

Ma egy könnyed Mátrafüred-Mátraháza-Mátrafüred körtúrát terveztem. Jó terv volt. Aztán az autóból megláttam a Kékestetőn kéjesen nyújtózó tornyot. Provokált, hívogatott. És én engedtem a csábításnak. Akkor még nem gondoltam, hogy nem ez lesz a legnagyobb felelőtlenség, amit ma vállalok. 

 Úgy tettem, mint aki átgondolt döntést hoz: megyek a piroson, az átvisz Mátraházára. Jobbra fel lehet kanyarodni Kékestetőre, ha nagyon jól bírom, esetleg meggondolom. Aztán "eltévedtem". Mert két irányba visz piros jelzés. És csak néhány tucatszor jártam meg mindkét utat. De most eltévesztettem...azt hittem...nézd, ez nem is az! 

 Szóval elindultam a leghosszabb úton Kékestetőre. Nem is, Kína érintésével kicsit hosszabb lehetett volna...

 Az út eleje eseménymentes volt. Egy fiatal nővel találkoztam, jó utat kívántunk egymásnak. Gyönyörű idő volt, a nadrág-hosszúujjú kombót gyorsan felváltotta a sort-póló. Vidáman poroszkáltam. Tudtam, hogy jobbra van egy természetes kilátóhely, egy nagy szikla. Nem könnyű fölkapaszkodni, de gyönyörű a táj. Általában elég elhagyatott, de most volt ott egy pár, kicsit arrébb falatoztak. Mert nekik volt eszük.

 Elmentek, én pedig nekiduráltam magam. Igen nagyot kell lépni az elején, és túlzásba estem. Erős fájdalom nyilallt a jobb térdembe, pont abba, amelyik sérült pár éve. Megrémültem, hogy valami nagy bajt csináltam. Mozgatásra nem fájt. Ilyenkor normális ember hálát rebeg és szépen odébb áll. Ivett nem. Megpróbálom visszaadni a logikai gondolatfolyamot: Mit tettem, nem vagyok normális, nagy baj van!...Hm, nem is fáj, ha mozgatom...Megúsztam, tűnés innen!...Bár, ha már itt vagyok...Ha baj lenne, fájna...Különben is, nem mindegy már?...Csak óvatosan...Nézd, egy kis kiszögellés, akár sikerülhet is...Nahát, hogy kerültem fel ilyen gyorsan?...De szép, megérte!

 Azért meg voltam ám ijedve, többször tapogattam, mozgattam a térdemet. Felhívtam egy barátnőmet, kicsit beszélgettünk. Nem volt mese, le kellett menni. Para voltam rendesen. A kritikus részig simán lejutottam, de a nagy áthidalásnál megrekedtem. Ja igen, mivel nem vagyok vallásos, csak akkor imádkozom, ha nagy baj van, akkor viszont buzgón. Szóval kértem Istent, hogy juttasson le épen. 

 Isten valószínűleg látta, mit műveltem fölfelé, így nem bízta a véletlenre, küldött extra segítséget. Balról érkezett, és kellemes baritonján úgy kezdte:-Na, csak óvatosan! Másokkal együtt ez bátorság, egyedül vakmerőség.

-Nem, ez hülyeség!-ismertem be.

-Segíthetek? Ma elmondhatom, hogy életet mentettem.

Az van, tudjátok, hogy amikor kézzel-lábbal kapaszkodva és enyhén pucsítva elmebeteg majomként lógsz egy meredek sziklán, az nem az a helyzet, amikor büszkének kell lenned. Azért sikerült megtalálnom az arany középutat a "majd megoldom" és a "rabszolgád leszek, csak szedj le innen" között.

-Azt megköszönném.

-Jól van, csak lecuccolok.

Nem sietett. Én türelmesen kapaszkodtam, amíg komótosan közelebb jött, és levette a hátizsákját.

-Mit tudok segíteni?

Hogyhogy mit, segíts lejönnöm, baszd meg! A férfiaknak tényleg mindent el kell magyarázni?

-Szeretnék lejutni.

Láttam, hogy erősen gondolkodik, hogyan tegye. Romantikus lovagregényeken elfajzott lelkem azt súgta: tárd szét a karod, én beleomlok, és mint bármelyik valamire való hercegnő, elalélok pár másodpercre, aztán te gyengéden felpofozol, én visszatérek a valóságba, jót röhögünk, és mindenki megy tovább a maga útján.

 Emberem nem a 12. századból jött, úgyhogy erélyesen megfogta a bal bokámat, és lassan az alsó szikla felé vezette. Impozáns arányokkal rendelkezem, de én már tudtam, hogy ennek a távnak az áthidalására még az én combom sem elég hosszú. Erre ő is rájött. Kérte a másik lábamat. Mit gondolt, az hosszabb??? Nem adtam oda neki, főleg, mivel a jobbat már nagyon féltettem.

 És akkor az én hősöm mégis lovaggá vált! Kitámasztotta a jobb lábát, és mondta, hogy lépjek le a térdére. Finoman leereszkedtem a combjára, onnan már könnyedén leléptem. Végtelen hálát és megkönnyebbülést éreztem, megköszöntem, aztán bemutatkoztunk egymásnak. Persze a teljes nevét nem sikerült megjegyeznem, de ezúton is örök hálám Bertalannak Pálosvörösmartról! 💚

 Erősen megszeppenve, de nagyon vidáman indultam tovább Kékestetőre. Ja, mert a terv az terv! Aztán eltévedtem, de most tényleg. Szerencsémre jött egy nő (nem imádkoztam, de Isten már látta, hogy ez nem az én napom), és útba igazított. 

 És fölértem! Egy anyuka a két fiát fényképezte, utána őt kértem meg, hogy engem is örökítsen meg. Aztán megjutalmaztam magam a hülyeségemért egy ásvány karkötővel és egy kvarc geódával. Mert fölmentem és le is jöttem a szikláról 😃

 Ettem egy jó kis húslevest, aztán tőlem szokatlan módon felelősségteljes döntést hoztam, és elindultam lefelé a legrövidebb úton. Majd eltévedtem. Ez még hozzám képest is sok. Itt egyébként már többször sikerült, ha nem figyelek, benézem a balra kanyarodást, úgyhogy arra is emlékeztem, hogy kell korrigálni. Eldöntöttem, hogy figyelmesebb leszek, és gyakorolom az intenzív jelenlétet, beleolvadok a természet ritmusába, miközben éberen figyelem a jelzést. Büszke voltam magamra!

 A negyedik eltévedésemet csendes belenyugvással fogadtam. Aztán különösebb nehézség nélkül leértem.

 Csodálatos nap volt, minden kalandjával, felelőtlenségével, és segítségeivel. Most egy kicsit fájdogál a térdem, szurkolok, hogy reggel lábra tudjak állni. 

 És következzen a kép, ami megérteti, miért is érdemes őrültségre vállalkozni:

Azért legközelebb viszek magammal valakit...