Nincs más hátra, mint előre!

  Idén egy átfutó nátha megfúrta hagyományőrző karácsonyi túrámat. No, nem kell engem félteni: másnap reggel még köhögtem és kicsit rekedt voltam, de elintéztem annyival, hogy nem énekelni megyek. Ráadásul be tudtam gombolni a túranadrágomat, ezt jó ómennek vettem.

 Mivel komoly és felelősségteljes túrázó vagyok, könnyű erdei sétát terveztem. Kékestetőre. Szerintem aranyos az a tulajdonságom, hogy kitalálok valami eszeveszett baromságot, aztán megmagyarázom magamnak, miért jó ötlet. Mondom: majd a legrövidebb útvonalon megyek fel, lefele pedig egy hosszabb, ám kevésbé meredek utat választok, minden rendben lesz, ez így nem fárasztó. Nem, persze, az ország legmagasabb pontjára felkapaszkodni igazi kis kímélő kirándulás.

 Valójában a havas tájról készített képek csábítottak oda, töltekezni akartam tél hangulattal. Ugyan írta valaki, hogy nagyon kevés a hó, aki szép tájat szeretne látni, induljon korán, mert a dértől szép minden. Komolyan vettem, így a téli kirándulásoknál szokásos fél tíz helyett már negyedkor elindultam. Hó az nem volt. Picit elkeseredtem, viszont a mátrai levegő olyan csodálatosan, harapnivalóan tiszta volt, szinte éreztem, ahogy minden légvételnél tisztul a tüdőm. 

Felvidámodva folytattam utamat. Aztán jöttek a trollok. 

 Akinek esetleg nem egyértelmű: ők a Jégvarázs imádnivalóan vicces kis szerelemszakértői. Nálam az is hagyomány, hogy karácsonykor megnézem ezt a mesét. Évekig reménykedtem benne, hogy a nővérem szíve Elzáéhoz hasonlóan megolvad a szeretetemtől. Aztán rájöttem: a Jégvarázs írója nyilvánvalóan nem ismeri a családomat. Nálunk kemények az asszonyok, a szeretet gyengeség, az győz, aki komolyabb fájdalmat tud okozni a másiknak. Ebben a versenyben örök vesztes voltam.

 Igen, ezen a ponton felütötte fejét az önsajnálat. Ivett hercegnő mélabúsan poroszkált tovább, míg meghallotta a kerekek surrogását. Egy bátor (botor?) biciklis száguldott lefelé. Gyorsan félreálltam, de ő is megállt, és vidáman kiáltotta:-Jöjjön csak, úgyis le van maradva!

 Meghökkentem: mihez képest? Tudja, hogy már a csúcson sincs dér? Amikor odaértem, úgy folytatta:-Ha ahhoz a két emberhez tartozik, akikkel találkoztam, húzzon bele!

-Én magammal vagyok, szóval pont jó helyen vagyok, pont jó időben-feleltem kacagva. Összeöklöztünk (én nem tudom, ki találta ki, de ez egy rém hülye szokás, mintha valami bokszklub tagjai lennénk, aki távolságtartó, biccentsen, aki szeret, öleljen meg, és kész), aztán mindketten elgurultunk. (Igen, ez egy finom utalás, hogy bár belefértem a túranacimba, azért meredeken felfele érezhető volt a pluszsúly.)

 Pár méter után jöttem rá, hogy-valószínűleg az oxigéndús levegőnek köszönhetően-egy végtelenül értékes gondolatot mondtam ki. Ez az év nekem nagyon kemény tanításokat hozott, szó szerint belém verte, amit a finomabb leckék nem tudtak teljesen. Van abban valami mámorítóan felemelő, amikor mindent elveszítesz. Ilyenkor dönthetsz: kétségbeesetten futsz azután, ami elérhetetlen, keresel új kapaszkodót, vagy végre önmagadat választod. 

 Önnön bölcsességemtől elérzékenyülve folytattam utamat. Aztán hideg ide vagy oda, leereszkedtem egy sziklára pihenni. Alig bírtam felkászálódni, már kezdtem volna szidni magamat, de eszembe jutott, örüljek, ha nem ájulok el félúton ebben az állapotban. És még ekkor jött a java, a legmeredekebb szakasz. Azt elfelejtettem említeni, hogy öt hamuba sült pogácsával és néhány szelet kókusztekerccsel (legyen áldott barátnőm keze) indultam útnak, "úgyis van tartalék" felkiáltással. A pogácsákat már az autóban megettem...

 Az utolsó két kilométer igazi survivor küldetés volt. Büszkén közlöm, hogy közben lehagytam egy apa-fia párost, pedig korábban leelőztek. Ettől olyan kis erősnek éreztem magam, és vidáman hörögve tettem meg az utolsó párezer lépést.

 Nagyjából úgy értem fel Kékestetőre, mint egy hajnal óta megállás nélkül dolgozó kanadai favágó. Így válik érthetővé az a rövid belső monológ, amit az étteremben folytattam magammal. A szelíd belső hang a pultnál emlékeztetett:-Tudod, csak egy könnyű levest terveztünk, hogy legyen meleg folyadék a gyomrocskában. Nézd, van sütőtökkrémleves, az nagyon egészséges!

-Kussolsz, húst akarok!

 A favágó nyert. Befaltam a tejszínes-kukoricás csirkét, aztán-mivel jóllakva azért mégis hercegnő vagyok-hangos büfögés helyett elfogyasztottam a kávémat, és elindultam lefelé. És ekkor jött a nap legnagyobb ajándéka: amikor már nem is számítottam rá, havas táj fogadott! Nem kanadai mértékben, mégis végtelen örömöt okozva. Fejembe vettem, hogy fehér háttérrel szelfizek. Mivel csak a talajon volt minimális hóréteg...Igen, ismét egy rám jellemző ötlet: befeküdtem kicsit a hóba. A fél nadrágszáram vizes lett, de megérte!

 Megnyugodva, hogy elég őrültséget csináltam aznap, vidáman baktattam tovább. Aztán eltévedtem. Egy úton, amit legalább húszszor megjártam. Ez egy adottság. Amúgy volt a fákon elkopott jelzés, szóval régebben valóban arra vezethetett a hivatalos út. Az mondjuk gyanús lehetett volna, hogy sűrű bozóton, tüskés ágakon verekszem át magam. Aztán valami megmozdult nagy zajt csapva. Ez nem kismadár! Világbajnok részidővel értem vissza a nagy útra, ahol szinte azonnal megláttam a jelzést. Húsz méterrel arrébb kellett lefordulni.

 Van abban valami bájos naivitás, hogy megnyugodtam. Mert ha mondjuk egy éhes maci az, valószínűleg nem hatja meg, ha átölelem a jelzéssel ellátott fa törzsét, és hangosan kiáltom hozzá:-Ház! Itt nem ér megenni! 

 Ez rövid idő után eljutott a tudatomig (még mindig a friss levegő!), és felröhögtem. Jól van, Ivett, nesze neked elhagyatott út! Legalább nem kell a temetéssel bajlódni, előbb felfalnak a keselyűk, mint hogy rátaláljanak a tetemedre. (Bocsi, Skorpió lévén néha kicsit morbid a humorom.)

 Se maci, se keselyűk, a jeti sem jött, szóval békésen leértem Mátrafüredre. A korai indulásnak köszönhetően-szakítva téli túrás szokásommal-még világosban visszaértem. Kicsit hiányzott a félhomályban való botladozás, borzongató neszek dallamával fűszerezve. Cserébe forró csokival zártam a napot.

 Úgy érzem, önmagamhoz méltó módon búcsúztattam az óévet. Jövőre jöhetnek új kalandok!

 BÚÉK! 🍸