Ivett dedikál

  Óriási izgalommal készültem az Ünnepi Könyvhétre. Nagyjából úgy éreztem magam, mint amikor fölkerültünk a körkezelőbe, hogy igazi, élő embereket lássunk el, és arra gondoltam: mit keresek én itt? Az sokat segített, hogy itt jóval kevesebb esély volt rá, hogy kinyírok valakit-bár a könyvem méreteit és súlyát tekintve önvédelmi fegyvernek is kiváló.

 Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy kétszer is megjelenhettem (nem szoktam személyeskedni, de ez a hála helye: az olvasnimeno.hu és a Helyesen Magyarul jóvoltából). Szombaton indulás előtt félórával szakadt le az ég, de mire odaértem, gyönyörű napsütés és a standon egy tündéri mosolyú nő fogadott. Még volt időm egy kicsit sétálgatni. Rám jellemző módon egy sárkányos díszeket is áruló helyen cövekeltem le. Aztán eljött az én időm! Még épp csak leraktam a popsimat, amikor jött az első vásárló! Közölte, hogy nagyon megfogta a téma, gyorsan vett egy könyvet, nem akart beszélgetni, csak dedikáljam, és már ott sem volt. Könnyű volt megéreznem: ő épp benne van. Tudom, milyen, emlékszem: túlélés. Szívem szerint megölelgettem volna, de arra még kevésbé tűnt nyitottnak, mint a csevejre, úgyhogy inkább útjára engedtem, bízva benne, hogy majd Lili története simítja a lelkében a sebet.

 Aztán jöttek érdeklődők, volt, aki csak forgatta kicsit a könyvet, volt, akivel beszélgetésbe elegyedtem. Néztem a sétáló tömeget, élveztem az emberek sokszínűségét. Már fontolgattam, hogy hazaindulok, amikor két nő lépett hozzám, és velük egy igazán jó kis beszélgetés kerekedett, egyikük vitt is egy példányt. 

 Nagyon boldog és hálás voltam, mert sokkal tovább maradhattam, mint ahogy vártam, ráadásul miután elmentem, még valaki visszatért, és vitt egy könyvet. Juhuuú!🌞

 A mai nap több szempontból extrémebben alakult. Most csak úgy zúdult le az égi áldás, úgyhogy a nekem járó idő elejét a fedett helyen összezsúfolódva, vidám beszélgetéssel töltöttük. Amint elállt, kiköltöztem. Ezzel kezdetét vette egy egészen különleges folyamat. 

 Én ugye a rám jellemző bájos mosollyal arcomon üldögéltem, nem riadtam vissza a szemkontaktustól sem. Meg is kaptam, ami jár. Az eleje még vidám volt. Egy kolléga állt meg (édes Istenem, de jó egy írót kollégának nevezni!), vele beszéltem.  Egy édes, fiatal lányt én szólítottam meg, amikor másodszor ténfergett arra a könyvemet fixírozva. Ő lett a napom fénypontja. Tizennyolc röpke évében több bölcsességet gyűjtött össze, mint sokan egy élet alatt, miközben benne volt a fiatalok üde ártatlansága és nyitottsága. Imádtam!💚

 Következő beszélgetőpartnerem egy férfi volt, aki gyerekkönyvet keresett. Megállapodtunk, hogy az enyém nem az (bár a mai mesékhez viszonyítva nem még így sem elég rémséges ). Elmesélte, hogy náluk nincs tévé, tablet, viszont korlátlan mennyiségben olvashat a gyerkőc. Belül mély tisztelet ébredt bennem: ő nem hagyja, hogy beszippantsa a digitális világ. 

 Aztán jött okoska. A könyvem kevésbé érdekelte, mint a saját hitvilága, amit kérés nélkül megosztott velem. Kaptam kvízkérdést, amire csak ő tudhatta a helyes választ. Igyekezett vallási vitába rántani, ennek ügyesen ellenálltam. Nőiesen kacarásztam, amitől ellenállhatatlannak érezte magát, elégedetten távozott.

Valószínűleg elbíztam magam, mert ekkor jött...Rá nincsenek szavak. Én ilyen idiótával rég találkoztam. Leült a székre, kicsit megbökdöste az egyik kirakott könyvemet (Böbe, fertőtlenítést és teljes energiatisztítást  kérek!!! 😄 ), aztán beszélni kezdett. Nemes egyszerűséggel úgy indított, hogy ő az ideális partner számomra. Hm, minden nő erre vágyik...csak nem egy trolltól.  Elismerem, kaptam már olyan kritikai észrevételt, hogy magasak az igényeim, de gyerekek, ez egy mélyen földbe ásott lécet se ugrott volna át. És komolyan nem a külseje volt a legrosszabb, ami a kövér buddha, egy sörreklám és egy varacskos disznó eklektikus elegye volt.

 Csak legendás reflexeimnek köszönhetem, hogy nem tudott hozzám dörgölőzni. Miközben ritmikus gimnasztika gyakorlatokkal igyekeztem védeni aurám legbelső rétegét és a térdeimet, megtudtam, hogy valójában ő egy zseni, két nyelven is beszél (gondolom, a vukik anyanyelve az egyik). Azért született, hogy tanítsa az embereket ( Mire?!!!-visította bennem egy hang). Amúgy gazdag is (zsírban és testszőrzetben mindenképp). Írt verseket is, de végül nem jelentette meg (megtértem, van Isten!). 

 Ezen történet közben egy írótársammal osztoztunk a dedikálóhelyen. Belül szűkölve vágytam rá, hogy hős lovagként mentsen meg ettől az orktól. Ehelyett fölpattant, és elindult hátra. Végtelen önuralomról tanúbizonyságot téve nem kapaszkodtam a zakójába visítva, hogy ne hagyjon egyedül. Belül nagyon haragudtam, hogy gyáván elmenekül, de kiderült, hogy csak erősítésért ment.  A három testőr és az én D'Artagnan-om gyorsan kiszabadítottak. 

 A magammal vitt csoki segített regenerálódni, miközben hátul röhögtem, ugyanis emberünk nem adta fel, és rácuppant az egyetlen eladóra, aki nem volt elég gyors, hogy elmeneküljön előle. Mivel terápiás javaslatra az önmagamnak való folyamatos megbocsátást gyakorlom, nem kezdtem el szidni magam, hogy ekkora teret hagytam önjelölt jövendőbelim kibontakozásának. 

 Viszont megdöntötte az előző nap felállított tézisemet, hogy könyves helyekre csak intelligens emberek járnak. Korábbi axiómám lépett érvénybe: statisztikailag mindenhol van egy hülye (vagy több:Ivett-féle empirikus kiegészítés).

 Visszakanyarodva a monológjához: abban mégis csak igaza volt, hogy tanítani jött, engem mindenképp. Valójában az ilyenek egyvalamire nagyon hasznosak: emlékeztetnek, hogy nem kell mindenkivel kedvesnek lenni. Egyik kedvenc idézetem tökéletes megfogalmazása: "Nem vagy te seggfejekkel suttogó."

 Összességében fantasztikus, élményekben gazdag hétvégém volt. Ja, és mondják, hogy az író az életből veszi a karaktereket. Ma igen bőkezű volt velem az élet 😉