Delfintánc

  Nekem van a legcsodálatosabb barátnőm a világon! Nem egyszerűen elhívott élményfestésre, hanem konkrétan megajándékozott vele 💚  Rólam tudni kell, hogy sok tehetségem között nem szerepel a képzőművészet. Ehhez képest évek óta járok egy fantasztikus helyre, ahol alkotói-önismereti foglalkozások vannak. Azért is szeretem nagyon, mert itt nem a művészi teljesítmény, hanem a szabad önkifejezés a lényeg. Bár többször megkaptam a társaimtól, hogy az alkotásaim gyermetegek, elfogadom, hiszen sok éve őszintén bevallottam magamnak, hogy a rajzkészségem egy átlagos óvodás szintjén áll, nem beszélve arról, hogy a gyermeki részem igen erős, amit én már inkább előnynek érzek.   Amikor a barátnőm megmutatta legutóbbi alkotását, leesett az állam, és azonnal eldöntöttem magamban, hogy ilyenre én képtelen lennék. Aztán mondta, hogy indián téma lesz a következő, lenne-e kedvem vele tartani. Jaj, Ivett nagyon szeret mindent, ami indián! De én nem vagyok ilyen helyre való, na! Aztán ...

  Gyerekkorom óta különleges kötődésem van a Holdhoz. Volt egy egyszerű kis távcsövem, emlékszem, milyen lelkesen vizsgáltam vele. Különösen telihold idején volt izgalmas, ahogy még a kráterek is látszódtak. Szabad szemmel is sokat bámultam. Talán ez is az elvágyódásom része volt: bárhol szívesebben éltem volna, mint a családom poklában. (A csillagokat is imádom amúgy. Sokáig mély meggyőződésem volt, hogy én valamelyik gyönyörű, fényes csillagon születtem, és csak valami otromba tévedés révén kerültem ide.) Aztán elszakadtam tőle-ahogy a saját bensőmtől is-, majd újra fontossá vált.   Mondják, hogy a nők jobban érzik, még a ciklusuk is igazodik a Hold változásaihoz. Na az enyém öntörvényű, soha nem igazodott semmihez 😃 A lelkem viszont csendben, feltűnés nélkül fölvette a ritmusát.   Aztán jött a "tudatosodási" korszakom, amikor görcsösen figyeltem, mikor kell elengedni, és mikor új terveket elindítani. Nem volt ezzel semmi baj, csak épp a lényeget veszítettem ...

  Idén egy átfutó nátha megfúrta hagyományőrző karácsonyi túrámat. No, nem kell engem félteni: másnap reggel még köhögtem és kicsit rekedt voltam, de elintéztem annyival, hogy nem énekelni megyek. Ráadásul be tudtam gombolni a túranadrágomat, ezt jó ómennek vettem.  Mivel komoly és felelősségteljes túrázó vagyok, könnyű erdei sétát terveztem. Kékestetőre. Szerintem aranyos az a tulajdonságom, hogy kitalálok valami eszeveszett baromságot, aztán megmagyarázom magamnak, miért jó ötlet. Mondom: majd a legrövidebb útvonalon megyek fel, lefele pedig egy hosszabb, ám kevésbé meredek utat választok, minden rendben lesz, ez így nem fárasztó. Nem, persze, az ország legmagasabb pontjára felkapaszkodni igazi kis kímélő kirándulás.  Valójában a havas tájról készített képek csábítottak oda, töltekezni akartam tél hangulattal. Ugyan írta valaki, hogy nagyon kevés a hó, aki szép tájat szeretne látni, induljon korán, mert a dértől szép minden. Komolyan vettem, így a téli kirándulásoknál s...

  Azt mondják, hogy a csoda sokszor csendben, szinte észrevétlenül lép az ember életébe. Ez nem ilyen volt...  Amióta a fiam elköltözött, a karácsonyok a túlélés próbái lettek. A tavalyi volt az első, amikor nem láttam, nem is beszéltem vele. Erős nő vagyok, összeszorítottam a fogam, és egy könnycsepp nélkül végig csináltam. Aztán különösebb felhajtás nélkül összeomlottam. Majd felálltam, ahogy mindig.  Ez az év nem volt kispályás, ahogy beszélgettem emberekkel, egyikünknek sem. Próbák, törések, lezárások, nagy elengedések mindenütt. Engem nagyon szeret a jóisten, mert egész eddigi életem legnagyobb kihívása elé állított. Majd kaptam rá nehezítést. Dünnyögtem, morogtam, aztán már üvöltöttem is kínomban. Úgy éreztem, nem tanulok, nem fejlődöm, csak árral szemben úszom, miközben gonosz vízi lények rángatják lefele a lábam.  Akiről azt hittem, segíteni jött, csak kegyetlenül feltépte gyógyultnak hitt sebemet. Kiszálltam, lezártam, ahogy azt már szépen megtanultam, de kí...

  Közel húsz évvel ezelőtt egy apró konyhában állva rémülten érzékeltem, hogy kezdem elveszíteni önmagam. Még fogalmam sem volt, mi is az a narcizmus, csak azt tudtam, hogy csapdába estem. Kétségbeesetten szakadt fel belőlem: a saját életemet akarom! Ezzel a lázadással érdemeltem ki az első fizikai bántalmazást, amelyet követett a második, és a harmadik után szálltam ki végleg abból a borzalomból.   Sok évbe telt, mire megtisztultam a mérgektől. Gyógyulásom szerves részét képezte, hogy kiírtam magamból mindent. Ennek jegyében született csodás kis versem, amely sajnos az enyészeté lett előző Facebook oldalammal, csak a címe marad fenn ezen írással: Óda a Görényhez. Úgy gondolom, ez már önmagában is kifejező 😀  Nagy utat jártam be kívül és belül, sok veszett (és néhány vesztett) harcon túl elindultam egy szebb élet felé. Újra jártam szórakozni, írtam és kiadattam egy könyvet, átúsztam a Balatont és a poreci öblöt...és megismerkedtem egy férfival. Úgy éreztem, ennél sz...

  Ivett nem normális. Így szeretjük. Én nem mindig... Ma egy könnyed Mátrafüred-Mátraháza-Mátrafüred körtúrát terveztem. Jó terv volt. Aztán az autóból megláttam a Kékestetőn kéjesen nyújtózó tornyot. Provokált, hívogatott. És én engedtem a csábításnak. Akkor még nem gondoltam, hogy nem ez lesz a legnagyobb felelőtlenség, amit ma vállalok.   Úgy tettem, mint aki átgondolt döntést hoz: megyek a piroson, az átvisz Mátraházára. Jobbra fel lehet kanyarodni Kékestetőre, ha nagyon jól bírom, esetleg meggondolom. Aztán "eltévedtem". Mert két irányba visz piros jelzés. És csak néhány tucatszor jártam meg mindkét utat. De most eltévesztettem...azt hittem...nézd, ez nem is az!   Szóval elindultam a leghosszabb úton Kékestetőre. Nem is, Kína érintésével kicsit hosszabb lehetett volna...  Az út eleje eseménymentes volt. Egy fiatal nővel találkoztam, jó utat kívántunk egymásnak. Gyönyörű idő volt, a nadrág-hosszúujjú kombót gyorsan felváltotta a sort-póló. Vidáman poros...