Delfintánc

  Én direkt. Ezt a kis poént a magyar mozifilmek kedvelőinek csempésztem ide, rögtön az elejére 😀  Régóta szenvedélyem az írás. Mivel gyerekkoromban rendszeresen belém fojtották a szót, megtanultam engedelmesen hallgatni. Mai napig nehezen beszélek számomra fontos érzelmi dolgokról. Írni viszont tudok, ott szabaddá válok.  Óvatosan indítottam, naplóírással. Sok évig segített, hogy valahol őszinte lehessek, legalább saját magammal.  Aztán jött a Facebook. Életem legsötétebb időszakában kezdtem. Ki akartam üvölteni a fájdalmamat, a haragomat, és igen, akkor már fontos volt, hogy mások is meghalljanak. A gyógyulásom részeként megjelent egy új stílus, aki valójában vagyok, tele humorral és öniróniával, a mindennapjaim történetei.  És megszületett ez a blog! Egy írónő javaslatára vágtam bele, itt már hosszabb esszék is születtek. Megmaradt a személyes hangvétel, és az életem fordulatait tükröző hol vidám, hogy sötét, fájdalommal teli írások.  Valójában évek óta...

  Kicsit eltűntem. Oka van. Nagy, nemes, szép és persze rám jellemzően kalandos oka. Belevágtam valamibe, ami évek óta érlelődik bennem. Már ez a blog is az út része, szeretem, és nem hagyom végleg magára.  Viszont olyan dologba vágtam a fejszémet, ami sok időt és energiát kíván tőlem. Idegen terep, botladozom, hibázom sokat. Életem során nem egyszer elhagytam a komfortzónámat, és sose bántam meg. Ez a mostani messze felülmúlja az eddigieket. Amikor nem rettegek, nagyon élvezem 😀  Én itt mindig őszintén írtam, most sem fogok hazudni: tavaly ősszel elértem egész eddigi életem legmélyebb mélypontját. Nem tudom, és talán már nem is akarom leírni azt a fájdalmat, ami akkor bennem volt.   Éreztem, hogy egy nagyon komoly határhoz érkeztem. Az egyik út az volt, hogy engedélyezek magamnak egy tisztességes idegösszeroppanást, és eldobom mindazt, amit felépítettem magamban. Nem tetszett.  A másik út olyan erők mozgósítását kívánta, amelyek minden eddigit meghaladtak...

  Egy vidám nap megkoronázásaként kisétáltam a parkba. Vettem egy Topjoyt, amit magammal vittem, hogy fokozzam az élményt. Épp andalogtam a törzshelyem felé, amikor balról füstjeleket észleltem. Majdnem tovább mentem, aztán visszakaptam a fejem. Nem vicc, füstöl az erdő!  Elindultam arrafelé, bízva abban, hogy a helyszínen van néhány indián testvérem, vagy legalább egy cserkész csapat, akik uralják a helyzetet. Nem volt ilyen szerencsém. Már majdnem odaértem, amikor jött rolleren egy fiatal srác. Nehogy már egyedül küzdjek meg ezzel a krízishelyzettel! Kecsesen elé vetettem magam, hogy ne tudjon elslisszolni, és drámai hangon megkérdeztem:-Látod, mi van ott?! -Igen, füstöl egy tönk. (Tömör, lényegretörő megállapítás volt.) -Gyere segíteni! Általában nem viselkedem úgy, mint egy hadvezér, inkább a pánik szólt belőlem, mert felelősségteljes vagyok, de a gyakorlati érzékem nullához közelít. Víz nem volt nálam, éreztem, hogy a Topjoy feláldozása nem oldja meg a problémát. Vettem e...

  Voltam egy fantasztikus alkotó folyamaton, ahol az egyik feladat az volt, hogy egy lapra írjuk-fessük-rajzoljuk (mindenki egyéni ihletettsége szerint), amitől már szeretnénk megválni. Jól sikerült, dominált a vörös és a fekete, egy kis zölddel kombinálva, a végén úgy nézett ki, mint egy döntetlenre alakult űrlény-földlakó harc. Aztán csónakot hajtogattunk a lapból, és utolsó alkalommal a többi alkotásunkkal együtt megkaptuk, hogy engedjük egy folyóba, hadd vigye el a víz.   Én már akkor tudtam, hogy a Dunát választom, amikor elkészültem. Ennyi szart egy kis patak nem bír el, ehhez rendes, nagy folyó kell! Ráadásul tegnap volt Telihold a Skorpióban, ez az én időm! Ma reggel útra keltem, hogy megtegyem, amit meg kell tennem. Már napok óta hangolódtam a Samsara Boulevard Elengedem című nagy sikerű slágerével, és eldöntöttem, hogy ezzel engedem útjára a csónakomat.   Aztán átéltem a "minden a tervek szerint alakul, bár ezek nem az én terveim" életérzést. A GPS val...

 Értetlenül nézlek: vajon mit vétettem? Gyűlöleted oka mégis melyik tettem? Nárcisztikus lettél? Talán én képzelgek? A szívemben még mindig tisztának érezlek. Kimondatlan szavak kavarognak bennem. Legalább a végén őszintének kell lennem. Öt évesen tudtad, kiben mi lakozik. Benned most az ördög s az angyal hadakozik. Kígyónyelvű asszony sötét mérge csöpög. Tudatod homályos, ő meg büszkén röhög. Tudnod kell: mit zártam, nem a tiszta lényed. Csupán a nárcisztikus viselkedésed. Mögötted a dráma, előtted az élet. A szívedre hallgatsz: csak ennyit remélek. Lezárult egy korszak: gyógyulnunk kell ebből. A nárcizmus tépte milliónyi sebből. Neked s nekem a legnagyobb kegyelem: Az áldásommal mész végig az életen.

  Tavaly volt egy elég meredek történetem a karácsonyfa befaragással, meg is írtam. Úgy döntöttem, idén nagyon pozitív leszek, nem engedek teret a rossz emlékeknek. Már reggel hangoltam magam, ki segít, milyen kellemes élmény lesz az egész. Aztán jött valami furcsa sugallat, és az jutott eszembe, amit teljesen más témakörben hallottam: ne azt képzeld el, ki jön, hanem azt, mit szeretnél érezni a kapcsolatban. Na, én pontosan tudtam: azt szeretném érezni, hogy boldog vagyok, mert a kertészet dolgozója, legyen az bárki, lelkes örömmel, klasszul befaragja az én csodás fámat. Útközben még jó parkolóhelyet is vizualizáltam, az megvolt. Jó ómen.  Megcsináltam a helyet a fának az autóban, és elindultam a fatalppal. Közben azért már idegesen rebbent a szemem, kit látok meg. Sehol senki. Sebaj! Amikor odaértem az épülethez, az egyik fiatal nő kint állt, köszöntem, és megkérdeztem, ki tudna segíteni befaragni a fát. -Senki-jött a válasz.  Húha, erős kezdés. De én harcos alkat vagyo...