Delfintánc

  Ivett nem normális. Így szeretjük. Én nem mindig... Ma egy könnyed Mátrafüred-Mátraháza-Mátrafüred körtúrát terveztem. Jó terv volt. Aztán az autóból megláttam a Kékestetőn kéjesen nyújtózó tornyot. Provokált, hívogatott. És én engedtem a csábításnak. Akkor még nem gondoltam, hogy nem ez lesz a legnagyobb felelőtlenség, amit ma vállalok.   Úgy tettem, mint aki átgondolt döntést hoz: megyek a piroson, az átvisz Mátraházára. Jobbra fel lehet kanyarodni Kékestetőre, ha nagyon jól bírom, esetleg meggondolom. Aztán "eltévedtem". Mert két irányba visz piros jelzés. És csak néhány tucatszor jártam meg mindkét utat. De most eltévesztettem...azt hittem...nézd, ez nem is az!   Szóval elindultam a leghosszabb úton Kékestetőre. Nem is, Kína érintésével kicsit hosszabb lehetett volna...  Az út eleje eseménymentes volt. Egy fiatal nővel találkoztam, jó utat kívántunk egymásnak. Gyönyörű idő volt, a nadrág-hosszúujjú kombót gyorsan felváltotta a sort-póló. Vidáman poros...

  Ígéretemhez híven jelentkezem idei átúszásom rám jellemzően kalandos és vidám történetével.   Rögtön úgy indult, hogy pár nappal a nagy esemény előtt jelentkezett egy ismerősöm, kérdezvén, én megyek-e. Mert neki változtak a dolgai, nagyon menne, de egyedül nem biztos, hogy belevágna. Ismertek, felkaroltam. Valójában még meg is örültem, mert az én átúszásaim bárhogy indultak, végül mindig úgy alakultak, hogy egyedül vettem részt.  Volt szállás, nem jelentett gondot a plusz egy fő. Csodás kis szállásadónk volt, remek helyet biztosított. Nekem sikerült viszonylag időben indulni,  már dél körül a zánkai strandon nyomultam. Sporttársam 2 körül csatlakozott. Jót tett, hogy jelenlétével visszafogta tomboló úszásvágyamat. Ilyenkor ugye már csak finom átmozgatás tesz jót, de mondjátok ezt annak, aki megőrül, ha vizet lát! 😃  Este még dumcsiztunk, csajosan lelkiztünk. Aztán jött a reggel. Egész normálisan indítottam, vidám hangolódásnak beraktam a Cimbaliband Bala...

  Én direkt. Ezt a kis poént a magyar mozifilmek kedvelőinek csempésztem ide, rögtön az elejére 😀  Régóta szenvedélyem az írás. Mivel gyerekkoromban rendszeresen belém fojtották a szót, megtanultam engedelmesen hallgatni. Mai napig nehezen beszélek számomra fontos érzelmi dolgokról. Írni viszont tudok, ott szabaddá válok.  Óvatosan indítottam, naplóírással. Sok évig segített, hogy valahol őszinte lehessek, legalább saját magammal.  Aztán jött a Facebook. Életem legsötétebb időszakában kezdtem. Ki akartam üvölteni a fájdalmamat, a haragomat, és igen, akkor már fontos volt, hogy mások is meghalljanak. A gyógyulásom részeként megjelent egy új stílus, aki valójában vagyok, tele humorral és öniróniával, a mindennapjaim történetei.  És megszületett ez a blog! Egy írónő javaslatára vágtam bele, itt már hosszabb esszék is születtek. Megmaradt a személyes hangvétel, és az életem fordulatait tükröző hol vidám, hogy sötét, fájdalommal teli írások.  Valójában évek óta...

  Kicsit eltűntem. Oka van. Nagy, nemes, szép és persze rám jellemzően kalandos oka. Belevágtam valamibe, ami évek óta érlelődik bennem. Már ez a blog is az út része, szeretem, és nem hagyom végleg magára.  Viszont olyan dologba vágtam a fejszémet, ami sok időt és energiát kíván tőlem. Idegen terep, botladozom, hibázom sokat. Életem során nem egyszer elhagytam a komfortzónámat, és sose bántam meg. Ez a mostani messze felülmúlja az eddigieket. Amikor nem rettegek, nagyon élvezem 😀  Én itt mindig őszintén írtam, most sem fogok hazudni: tavaly ősszel elértem egész eddigi életem legmélyebb mélypontját. Nem tudom, és talán már nem is akarom leírni azt a fájdalmat, ami akkor bennem volt.   Éreztem, hogy egy nagyon komoly határhoz érkeztem. Az egyik út az volt, hogy engedélyezek magamnak egy tisztességes idegösszeroppanást, és eldobom mindazt, amit felépítettem magamban. Nem tetszett.  A másik út olyan erők mozgósítását kívánta, amelyek minden eddigit meghaladtak...

  Egy vidám nap megkoronázásaként kisétáltam a parkba. Vettem egy Topjoyt, amit magammal vittem, hogy fokozzam az élményt. Épp andalogtam a törzshelyem felé, amikor balról füstjeleket észleltem. Majdnem tovább mentem, aztán visszakaptam a fejem. Nem vicc, füstöl az erdő!  Elindultam arrafelé, bízva abban, hogy a helyszínen van néhány indián testvérem, vagy legalább egy cserkész csapat, akik uralják a helyzetet. Nem volt ilyen szerencsém. Már majdnem odaértem, amikor jött rolleren egy fiatal srác. Nehogy már egyedül küzdjek meg ezzel a krízishelyzettel! Kecsesen elé vetettem magam, hogy ne tudjon elslisszolni, és drámai hangon megkérdeztem:-Látod, mi van ott?! -Igen, füstöl egy tönk. (Tömör, lényegretörő megállapítás volt.) -Gyere segíteni! Általában nem viselkedem úgy, mint egy hadvezér, inkább a pánik szólt belőlem, mert felelősségteljes vagyok, de a gyakorlati érzékem nullához közelít. Víz nem volt nálam, éreztem, hogy a Topjoy feláldozása nem oldja meg a problémát. Vettem e...

  Voltam egy fantasztikus alkotó folyamaton, ahol az egyik feladat az volt, hogy egy lapra írjuk-fessük-rajzoljuk (mindenki egyéni ihletettsége szerint), amitől már szeretnénk megválni. Jól sikerült, dominált a vörös és a fekete, egy kis zölddel kombinálva, a végén úgy nézett ki, mint egy döntetlenre alakult űrlény-földlakó harc. Aztán csónakot hajtogattunk a lapból, és utolsó alkalommal a többi alkotásunkkal együtt megkaptuk, hogy engedjük egy folyóba, hadd vigye el a víz.   Én már akkor tudtam, hogy a Dunát választom, amikor elkészültem. Ennyi szart egy kis patak nem bír el, ehhez rendes, nagy folyó kell! Ráadásul tegnap volt Telihold a Skorpióban, ez az én időm! Ma reggel útra keltem, hogy megtegyem, amit meg kell tennem. Már napok óta hangolódtam a Samsara Boulevard Elengedem című nagy sikerű slágerével, és eldöntöttem, hogy ezzel engedem útjára a csónakomat.   Aztán átéltem a "minden a tervek szerint alakul, bár ezek nem az én terveim" életérzést. A GPS val...